Boldog vagyok


Vézna ujjaim közé repül
Egy hullámos betűalak,
felszólít, mennyek,
bizonytalan létben
Bizonyosságott tennem.

Átaludtam sok száz álmot,
átaludtam veled,

– álmom belsejéből
kiköhögött leheletet –

verítékeztem,

s közben fordult a sor,
betűkből szavakat
– szavakból lettem –
temettem,

mint virág borul
százszor a sírra
“mint vézna ujjam közé repült”
dallam sora riogatva

éreztet velem sánta halucinációt,
már oly régen
rég élveztem így egy életet

mint nézném fent
– azt az egy –
csillagot,
hogy hullnak alá nappalok,

kint éberen mereng a dallamos nyár,
de itt északon a hóesés jár-bojong
déli napsütésben,

mi lesz, ha kél a nap,
fordulnak bánatba sorok,
s én mégis úgy érzem,
boldog vagyok.

Megosztás/Közzétesz

vesR


Zajban elbúcsúzik a rossz,
Köröttem forog a világ, zápor, és
vad eső hullik,
fejemen kalap.

Hullik a hó, s már
kétezer
tizenhárom,
mikor a világ
a forróságba
mámort,
hidegre tartva
álmot
lát.

Vak kezembe bőség
kesere néz,
nem látja önmagát,
s inkább odébb lép.

Kölcsön
kenyér, melyhez
magvas befőző edény
maradékát kanállal.

Elhalkult csend zabolátlan
sárgasága kéklik a vessző
futás paripáján,
fagylaltkelyhén a hajnal
izzadó keze lépdel,
széles mosollyal, míg elém lép,
szögbe,

az

elmaradt alvás
hiánya…

Álmod örzöm


Vállamon a világ,
összes gondja ellapít,
fekszem lábújhegyen az
ágyban,
nehogy felkeltselek,
nehogy álmod nyúzzam,

miként cseppek jönnek fentről,
küldöm őt:
Menj, ne zörrenj,
ne pattanj,
csak
édesen,
csak halkan szisszenj,
pottyanj,
mert álmát örzöm,
mert álmát örzöm én,

éjjel, s nappal.

álom


Álom,
felderítlek, ó!

nagy világom…
összehulló lepel, sietve
bújj alá,
s elém
áll az éjszakán,

álom.
felderít’len tér,
s időborzongás.
álom,
tükröződés lelkem igazságaiból,

nemlétem hosszú
hornyai, mint szegletes
szöglet

a világ – álom.
a hold álom,
nappal
alig látom.

teérted volt,
mind, minden, mit tettem,
azt teérted.

értem.
hogy most nem,
hogy most csak alszunk,
hogy igaz sem vagy,
s hogy csak vagy

értem.
miattam lapul meg az éj,
s hoz megnyugvó
békülést,

így szerte a világon
egyek vagyunk,
egyként alszunk,
s a álmodunk,
mind,
kik

dermedt éjszakán a takaróba bújva
késleltetjük
a ‘hajnalhasadt’ját’.

a megváltás pillanatának átérzése


a világ nyomot hagy
bármit tesz is az ember,

félrehord a puska, s távcsövén
a nap elvakít.

háború van,
háború
itt, s fenn.

az ég alá szálló madarak
menekülnek,
de jönnek, kik
átveszik helyüket.

bennem is,
de legfőként benned

háború van
s háborúban
elvesztek már oly sokan,
s most köztetek
én is.

közületek
egy,
közületek
egyvalaki.

de utánam jött,
s kimentett,

az űr szomorún tekint
bele a sorsba,
megint egy…

elment,
de visszajött.
elment,
de visszajött,

hozták,
nagy riadalommal.

hozták,
nagy örömünnep
közepette,
akár a Jeruzsálem,
akár Jeruzsálem,
s bevonult,
de bevonult,

utána mind,
utána,
fordulni késő

fordulni,
sohase késő.

állunk egy porondon,
vajúdik a szív.

honnan jön ez a
sok,
honnan ez a kín.

hát már sohasem…
hát más sohasem lesz vége?

ekkor megfordulok,
ekkor orrom előtt.

egykor megfordultam,
s egykor orrom előtt volt.

most utcákba nézve,
késedelemmel,
mindent…

mindent töredelmesen,
töredékét sem,

ó, ha ezt hallanád.
ó, ha ezt megtudnád,
s bujkálok,
elbújva foszlányok
tükrébe lépek,
segítek…

miért kellet,
s most miért állok itt,
miért látlak megfeszítve,
mint ki
oltalmat ígér,
s ő maga lép fel.

mint ki oltalmat,
mégis őt,

mint kit a hegyen,
nem vittek engem…

mint kit,
mint kit egykoron,
s most,

mint virág törik meg a szél terhe alatt,
álmomból felriadva…

álomból valóság,
válságból álom.

teher.
húz.
föld.

lágy kavics
simogatja térdem,
mosolyogva
még egyszer felkel.

fel kell tennem a kérdést,
vagy nem.

harmadszorra?
én nem
nem akarok, csak zuhanni.

ott a föld,
annál már nincs tovább,
pihenni,
megpihen a lélek,

de ha ő nincs,
csak kóborló kutyák
ázott bőre

lennék…
lennénk…