___a_szerelem___

(M. Judithoz 2007-ben)


Keresnélek, ha eltűnnél a szórványos igazságok mély garázsában. Parkolnék melletted örök órán át, hogy nézhessem félénk, rejtőző szíved. A lélek poros udvarára tévedve ellenkeznék az ősi istenekkel, ha nem engednének tisztes környékedre, hol az élet összes imája kevés, ha szeretni akarsz.

Mély félelmeket oszlatva szét, minden hamis érintésen átgázolnék, hogy veled lehessek, és tűnődve galambszív rejtekén, megbújva bújnék melléd. Nézném égre vetített, hamis alakod, és tudnám, az igazság mégis az enyém. Ha tudnám érinteni alkonyatkor szíved, érezném, hogy miénk a kikelet. Szeretni akartam, de borús lett minden, nem akartam, hogy érzelmem félreértsed. Nem akartam csak egy szexuális vágyat, nem akartam, hogy egy éjszakára legyek szíved mély tükre. Alkotni akartam egy értelmes képet, melyen kiakasztva nézhetlek téged. Festeni akartam, hogy lássák mélybe elmenő, vak hurrikán a szívem.

Szeretni csak szó, de érezni mélyebb, mint a mindenható. Leülni veled szembe, és csodálni szád, ez az én vágyam, mely nem lassú lefolyás. Értelmem minden akarata fordul, hogy nézve a ragyogást, élvezve mindent, mi halk bomlás. Rálátni az egek lényegére, elkülönült porfelhők legmélyibe látni, és onnan téged hívni, hogy verd föl a port lábad erejével, tapos a férgek ideges lelkébe. Ha nem látnál csodát, adok én neked, ha nem láttál még álmot, álmodok veled.

Félek, szívem nem bírja az átkot, és a féltékenység nem múló mámor. A tiszta szív halkan zuhan, hogy a világ mélyén poshadjon nélküled. Megbízom az isten felvágott erében, és hiszem, nem vagyok szerényebb, mint akárki fia, de tudom, ez is csak hiba.

Büszkén hordanálak életem mellkasán, és szerelmem az érzést meg se fojtaná. Kérdezd csak bátran, mi az, mi elindít, szürke fellegekre, mi az mi hazahív.
Este volt, mikor először láttalak, mélyen figyeltem szemeid angyalát. Boroztam, s tekintettem feléd, halk zene szólt érthetetlen tűnt el beléd. Virág voltál egy monoton sátorban, hova a napfény aligha indulhat. Mélyen éreztem, nekem ott a helyem, ahol a te szemed este is megpihen. Átfonta kezem az értelmetlen érzés, miszerint ha szeretlek, nem lehet remény. El kell futnom végleg, templomot emelni, és ismeretlenül is csak téged imádni. Nem mertem érezni, azt amit elém rak a világban megfulladt teremtő. Szemeim sárgán villogtak a sötétre, de feléd nézni; szívemet gyötörte.

És akkor láttalak, mint szemem előtt elröppent madár, mégis a világ szertefoszlott imát rengett. Gondoltam rád minden nap foltokban, és léptekben alakot futtattak. Feledni szívem nem mert, csak akart, hátha a világ utánad kajtat. És ha szívem beírná a földbe, azt a szót, melyet ejteni akar, akkor a bolygó összeroppanna. Ereje a végnek, az örök sötétnek, és tiszta szívét a vég aligha gyötörte. Még álmomban is láttalak, láttalak tengeren, látlak csókolni az istent is nevetve. Boldog voltál akkor, és szerettem azt hinni, hogy nélkülem az életed ugyanúgy folyhat. És tudta, rám nincs szükség, gondoltam bátrakat, érzelmem gyökere a messzi viadal. Futottam messzire, amikor te jöttél, gondolni gyötrelem, hogy szeretlek örökké.

Nem értem mi az, ami a szívemet elönti, ellepi, annyira röhejes. Boldog igent mondtam, ha valaki nevetett, és láttam a világban a létező végeket. Éreztem kudarcát a délnek, és minden poros nyugatot magaménak tartottam. De mára tudom értelmem a viharos észak minden színét magába foglalja, és két kezét poharamra rakva faggat, kicsinyes boldogsággal merész állításba kezd. Hogy szomjam nincs, mégis vagyok, dolgaim a világ udvarházán nagyok, de azon kívül senki sem, senki nem vagyok.

Békés lidércei a vén istennek boldogítanak még mindig engemet. Légből kapott, szeles vidékek folyása van befolyásnak, és térdre zuhanva a mély árok mögött egyedül állok, és nézek szét szép szemek hazugságával, hogy a bánat már kerüljön el. Nem vagyok árvája a világnak, és nem is akarok azzá válni. Ha hiszi a szép, hogy ő jó, mért nem hinné a rossz, hogy nem szép. A végső megoldás mégis a szerelem. Ha tudsz szállj velem, és a lélek kitisztult szárnyával írd az égre, nem szeretsz. Két kézzel fogjad lelkem, el ne ereszd, és nézd vissza hova tűnt életem. Mivé való a szív, ha nem azzá, amivé tennünk kell, és ami lehet belőle, az mára már halott. Pontok szapora légzése a gond, nem tudomány, nem is hit. Csak egy pont a szerelem is, és nézni, miként halványul el, az igazi értelem. Nem gondolkozni, csak járni az úton, és a vidék összes madarát magadévá tenni. Az pazarol, aki néhai, örök szépségét a világba költi. Nem tetszik senkinek, csak “farkalják” a jöttment idegenek.

Igen. Délután volt, mikor haladtunk az éggel, nem éppen egy éve, de nem is tegnap. Csak úgy gondoltam rád, és elmém összes baját átfordítva reggelre, megettem egy tucat értelmet. Világosodni kezdett, és éreztem, van minden bajom. Egyszer mellém lopózott a szó, és azt mondta, nem is vagy értelem. Csak halk kiáltás vagy a csönd mélyén, és nem hall meg senki, aki elismer. A por csak úgy zuhant felém hatalmas sziklaként. Értelmem minden pontja kisebb volt, mint én magam, mégis hatalmasabb. Reggel volt, de már éjszaka. Tántorgott a víz a szomjazókra. Megette félelmem a hatalmas toll, melyet a papír felé irányítottam, és lőttem. Hamar zuhanásba kezdett létem, meginogva az érzelem. Fellángolt bennem a poshadt lé szaga. Megverve ezáltal agyam elhanyagolt rétjeit. Kaszával álltam neki, és fojtogattam a virágot, mely fejet ütött.
Kezdtem szeretni.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?