___megállítottuk ___

(Egy LSD élmény. Csak pár perc volt ez az évezred.)

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett, amint néztem a körülöttem elterülő falak vékonyuló hangját. Valami furcsa, erős illatot érezve lebegtek bennem sárguló rózsák deres szirmai. Megfeszülten a zene meglapult a háttérben és néhol hangos, aránytalan bicegéssel kezdte mérhetetlen hatását az agyra.

Megállt az idő. Lépésről-lépésre lassult, kopogott, már-már nyikorogva tolta maga elött forgácsait. És elhalkult a csend. Kiürült belsőm lebegve körülöttem nézett aránytalan magamra. Álltam, vagy ültem, már nem tudom, de létem szenderülve hullott alá. És megállt. Megállt minden, ha csak egy pillanatra, akkor is. Eltűnt minden. A tér belsőmbe zúdult, és ürességem elfolyt hajnala rádöbbent isten mélységes nagy titkára.

És megállt. Megállt a mutató. Halkan megjegyezve ordította lelkem. Leállítottuk az időt. Megállt. Vége annak, mikor még csak lassulva tértünk éberen nyugovóra. Ha nem éppen kékség, csak sürgő-forgó foltok tépték agyam halmazait az idő sirjára. Gondolatban finom cselszövések menekültek szebb létre, akár a dinamo forog, és termel emléket.

Annyira érdektelen az idő, és kikelve önmagam márványos hitéből isten felé néztem. Éreztem, ő ott lebeg valahol az idő tengerén, és leplét levéve rólam kiengedett az idő nélküli határra. Nem maradhattam sokáig, hiszen a szó hívott, és múlnom kelett.

El kell múlnom, hogy szembenézve a határok nélküli látomások bokrosodó teendőivel, északnak fordulva, majd délnek, őszínte napsütésnek örülni, és látni szemeit a térnek, miként hasítja ketté a megálló időt.

Apró szavak hullását hallgatva egy francia pornófilm zenéje alkalmat diktált az idő rohamos múlásának, megállítva ezáltal mérhetetlen nagy erejét. Kikelve önmagamból, száraz vízre lelve, egy kicsit sem napsütötte, színes világban élve megállítottuk az időt. Csak mi, akkor, és ideje sincs, meddig tartott.

Talán évezredeket töltöttem ott.

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett. Ültem a karosszékben, és néztem az időt, amint kabátot húz, és nyaralni megy. Félve intett vissza, gondolta, mondom neki, maradjon. De nem szóltam, csak némán visszaintettem, és már ringattam magam édes illattal környezetemben. Barátságosan ordítottam, megállt, nincs tovább, szennyes vízként mosta alá a színt, és két lepedő alól egy harmadik bújt ki. Megállt. Megfolyva bámészkodott az idő a teraszon, és nézte a vissza soha nem térő alkalmon térdelő gondokat. Az eső bús szavait hallgatva érezte maradandó kebleit a télnek, és víz csordogált esőnek látattva magát, hogy az idő elhiggye, nélküle nincs tovább.
Belsőm vákuuma lesodorta az asztalról cigarettám, füstöt pazarolt belém az isten, és kényeztetett lágy papír hirtelen melegével. Alkalomhoz illően felöltöttem magamra szárnyaim, és lebegve néztem az idő ágait. A tenger hömpölygött, az idő csak elfele, és állt körülöttem a lét. Belsőm hangjai lebegve szedték szét agyam pontosságait, a naptár két kezével tépte szét önmagát. Szürkület tolta arrébb idomait, és arcomban a színek fájó zivatara ékeskedett.
Pár érzés után lelkem visszaszállt, felforralva önmagában kereste az igaz, hű létet, de bosszút igérve visszatért a földre az idő. Álltam, és már nem nézve, csak látva gyönyörködtem a falakon megbúvó álmatag szobrokon. Angyalok leplezték le elöttem: az idő sikertelen, s hogy nem az az élet, amit látsz, hanem amit elhiszel.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?