Szerző: kovabor

Halk lobogás, érintés és szellő,
A messzeségbe nyúló hihetetlen
Talány pipáját szívom,
S tüdőm összes hangjával
Feléd intem szavam.

Ha van,

De nem tudni, ki vagyok,
S miként lóg a nyelvem
Futás közben, s után,

Vagy talán

A magány centrifugális erejét
Használva fel
Szállok veled,
Keringek,
Majd körte
Formát látok,
S muszáj,
MERT KELL.

Mikor jöttem,
Anyám arcát húztam magamra,
Anyám kezében ringtam el.

Jöttem, s maradásom
Arcai folytak,
Lebegtek,
Míg jöttek velem szembe
„Elszörnyesedettek”.

Gondoltam,
Magam valék egyedül,
S nincs más, ki szeressen,
Nincs ki újra mellére kapjon,
S bimbaján növekedjek.

Ledobtam magamról
Gyermeki arcom,
S felhúztam rá felnőttes fejemet,
Ideálok vonszoltak végig,
Míg korszakok peregtek felettem.

Hazug voltam, és hamis,
Istenem tagadtam meg,
Mondtam én magamat egy realista
Istennek, s nem törődtem,
Mint megy a másik,
S milyen farsangi jelmezben
Táncol felém.

Csak voltam.

Egymagamban táncoltam,
S a drognak maszkjába bújva féltem,
Míg Isten megérintett
Mind a két kezével.

Jött a halálgúnya,
S jött a nagy szerelem,
De mindig maszkban voltam,
S nem voltam fedetlen.

Majd jött az élet újra,
S ledobtam köntösöm,
Újra újszülöttként
Istenre esküszöm.

Most itt állok e farsangon,
S nem húzok jelmezt,
Most magamat játszom,
De meg sem ismertek.

bolyongok veled,
el nem mehetek,
mint sűrű foszlány
tengerek…

maradok.

ha halak úsznak,
én sírok,
még itt vagyok
veled,
nem mehetek.

árnyak leple alatt hulló csillagok
járnak,
én itt vagyok neked,
hogy vigyázzak

rád.

felhők alatt suhan el
a világ,
míg mögüle
a néma fogja magát,
s kiáll,
hogy ütötte már az óra.

csak egy pillanatra,
de az is sok,
hogy elég legyen,
elég legyen!
már.

túl csendes a világ,
hogy hátba veregesd,
s mondd:
jól vagyok,
itt egymagam.

agyam
kínzó sejhajait
hullatja a világ,
könnyek csepegnek ott,
hol egykoron eső,

s eső hullik onnan,
hol könnyem patakja
lépdelt felfelé,

óh! merengő isten,
halljam hát szavad, hogy
jössz,
léptedet látva
szaladjak
kezed ölelésébe,

míg vár csendben
a jövő,
én múltadból
kitépve testem
ölelkezem.

kezem feléd
nyújtva sikongok,
ó! uram! jöjj,
vasra vertek,
s megbénítottak
vén nem hívők,
kik még saját szavukat is
rabigába hajtva
maradtak meg
egy igazabb, szebb napra.

hát jöjj, s szabadítsd meg lelkem
lelkem fogságából,
én gyámoltalan,
én igen szűk pásztor,
ki hallja bár az égi
felszólítást,

de egyik oldaláról
a másikra alszik át.

süket vagyok, hát adj füleket
nékem,
mert vakságom van most
terítéken,
hogy szemem, mit adtál,
oly mostoha,
oly vak,
hát nem maradt nékem más,
mint hogy kezemmel fogjalak.

Miért van az,
Aminek lenni kéne,
Nincs sehogy,
s mint nincs,
úgy nem létezik.

Páratlan az est,
huszonötödike.

ha nem jössz,
hát várok,
miért böjtölnie kell
a szívnek,
s miért kell,
ha nem tetszik a világ,
kinevetnie
szívednek.

Várok.

Hát gyere.

Mert nem tetszik a világ,
Nélküled.

Engem nem érint meg
A lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet,

Fogja,
Marja lelkem a való.

Szidom a bárkit,
Mintha isten lenne
Benne,
Keze az égre tekint,
De ima nem,
Nem hagyja el

Száján az igazság,
S lelkébe kényszerülve
Züllik el
Szerelem.

Értem miért nem,
Ha másért akár
A pokolba is.

Hogy ne jöjjön szembe a való,
Én elindulok háttal,
S így előz meg.

Itt maradtam egymagam
Vörösen izzó
Kényelmemben,
S míg szidtam papokat,
S templomod felé néztem,
Elhidegült szájízem,
S nem jöttél
Többet

Belém a kihűlt aszfalt
Illata szállt,
Megbabonázva,
Lelkem esődben
ázva árválkodott.

Hol a csend,
Melyet ígértél?
Hol a hely,
Melybe befogadsz?

Nincs kikelet,
A nap zuhatagát
Járja át a lélek,
Értem semmi,
Másért kétszer annyi élet.

elmúló vidéken szalad,
szalad át a világ.

buborék.

hordó üti fel fejét,
borból,
jóból sohasem elég.

várj,
látom szomorú vagy.

hát mi a gond,
mi húzza fejed lefelé?

álmodj.
és lám,
most halk szavak varázsa
töri át a csendnek
zajtalan léptét.

egy lépték az élet.
most keserves
odalent állni,
és fázni.

ringat nyárnak
üde melege télen.
fázom,
vagy

vagy mégsem.

várnak
fellegek

emlékek sorában
puszta
önsanyargatás.

megmaradtam,
hajlékom lábain
áll a tévedés,

jöttem,
menni kevés
erőm volt,

voltam hadak
vezére,
és ura voltam
helyzeteknek,

de nem bírtam győzni,
ha mások jönni
mentek.

váram.

hátha csak
apró vagyok,
de felnőttem,
s most gyermeki szívem
is felnőtt,
hát mit kíván a száj,
ha ízt,
ha kortyol borból,
ó teremtőm.

várok.

hátha csak én vagyok,
és senki nem hív,
csak kerget,
hát várok,
s míg vár a szív,
én vagyok az,

ki vagyok,

ki vagyok?

talán egy
a sok közül,
vagy a sok száz közül
egy vagyok.

vagy vagyok-e egy
a sok közül,
vagy sok közül
az-az egy?

hát nem.

csak én jövök fel a
pincéből,
szakadt papucsom
talp alatt,
fejem fölött a sík
teremtés,
elmúló csillagok
szalagja.

hát csak én vagyok,
ki jöttem,
de megyek is el,
hogy menjek.

megyek
jövők,
s míg jövendők mennek,
jönnek
felém,
míg megyek.

hadd zuhanjak ágyamba,
térjek nyugton,
szabaduljak
szürke életem
kénes mivoltától.
ne legyek porban tiport,
lázálomtól kelő
éjjel,

legyek nappal,
mindent eltipró,
mindent felcsipegető
seregéllyel.

lelkem
szalad,
járkál,
megy,

de itt marad nektek,
mi egykoron voltam,
mi leszek,
hát vagyok.

nektek egy.
egy a sok közül,
százezer-egy.