A sziget

Vidáman, szerkezetileg hiányba merülve nézni
Szóba zárt alakod, s miként a nap megéli
Szürke hályogos borításod a felhők által
Elémászott takarásain át, mint egykor én áltam
Ott, szerény külselyű, keselyű lelkem szigetén.

De mégis most itt vagyok, vidáman ordítok, hogy kell,
Szavam mégse hallja, hangomra nem figyel fel,
És megégve minden bűntől, és gaztól, lelkem papíros
Szénanáthát kapva kaparja le magáról zavaros
Öngyilkos lelkét, a ház csöndes, és mogorva.

Mint egykor a sziget ott, ahol lakhatott csendben,
Senki által zavarodott kezdet, és véges becsben
Állva, kiabálva, sírva és falramászva mozdulsz,
Hogy neked menned kell, de lábad már, már fordulsz
Is meg, hogy neked nincs szerelem, csak vágy,

Csak átok a szó, a víz hideg, melyben elmerülsz,
Mint a csend árnyékán hagyva a foltot, örülsz,
Hogy kétségbeesve szirénáz lelked a havon,
Jég borítja szíved, de felrázza csókod képzetét,

Mely oly közel van, és sírva fakadt hátán a hegynek,
Felfelé merészkedve egyre csak, egyre csak lejjebb
Csúszol, elárulsz, mész némán, hangod halott,
Holott szívedben ordítok, nézlek is messze, amott
Legyek másznak testemen, de itt én vagyok, vagyok aki.

Levél elhagyatva

Élénk színű selymes angyaloknak
Forrószívű, lázadó szívéhez; szólok.
Mezők sarjadó virágai elől
Darazsak mézes csuprába; bújok.
Áldatlan messzeség égtelen válaszát
Kagylós, pelyhes füledbe; súgom.
Leleplezett tavak mámoros széléről
Az élvezet moszatos vizét, iszom.
Angyalok sarjadó, áldatlan széléről,
Szólok bújó súgással, de szomjazom!

Zavarodottság

Reggel, mikor délelőtt volt az este
Szunnyadó mi-léte; deres leheletnek
Boldog pillantása esett meg rajtam.

Félelmemben tükröződött a váltság
Angyala szemem borostás ablakán,
Mint szorongó alkotás a vásznon.

Térdre borult alkoholos pillantása
A vágynak, s bennem állt újra lábra,
Mint reggel, mikor hittem, hogy álom.

De ma már nem csak tudom, látom
Szemedben a könnyek vasporos állagát,
Mit teremtőd adott, hogy higgyek.

Szívem minden morajlása rajtad,
Benned is tombol az olvadt harcnak
Magas homlokzata, mitől szél süvít.

Búcsúzni, ha tudnék, akkor sem ma,
Mert még túl korán, reggel van,
Csak este megyek, várj, míg pakolok.

Most a napnak lenyugvó ölében
Ezer darabra tépve széjjel
Ágyadban, akartam, hogy legyen.

Szerelmem alkotása a napba néz,
Tündököl, de kérdésed merész,
Mint árnya a Hold keserű szavának.

Olvasol kettesben, a szív és a vigasz
Ott lapul valahol, ott a terasz alatt,
Csak menj, fogd csendben, némán ölelj át.

Ha ez már nem megy, maradok veled,
Maradok gondolatban az ismeretlen hegyen,
Baljós ásítással hozom el a reggelt.

Virágot is fonok, színtelen aranyat,
Velem talán örökre boldog maradhatsz,
Színes ezüstök porba hullott helyén.

Akár a varjú ‘kár’-olása, mint szó,
Úgy húzódik végig a poros tó
Maradványain elhűlt, hős tested.

És szíved morajlása közben én,
Mint apró, foltos kis tehén,
Legelek pázsitod zöld gyepén!

Ha kell álmod leszek, bölcs álmod
A nyár fokozatain átvállalom
Színe tűnt, halk fennforgásaid.

Te nem vársz megértést, csak bajt,
Mondod: Csak adjad önmagad,
És térj ki egyenes válaszból!

Mintha a válladból jönne ki a görcs,
Aranyos, madárral szálló hölgy,
Érezd kezem, lágy ő itt van.

Itt és nem máshol, csak menjek,
Az akarattal együtt vissza se nézzek,
Porból feltámadt krisztusi ag.

Meghaltam, akár a szabadság ezrekkel
Ezelőtt, százados, morajló lelkekkel
Futok száraz gallyak reccsenő ágain!

Akarom

És riogatták messzi távolélőket,
hogy nekik szebb, jobb lesz, de most
itt állnak és kérdezik, mivé lett csőcselék
szánja-bánja mutatványait előtted,
de kicsit sem értelmiségi a jelenet, mely elhalkul
netovábbja nélkül a szájnak, és térdreborul előtte
a vágynak szánt idő, hogy valaha is szeretni próbáltál,
néztél kezdve kezdetektől, mint apró lelkesincs dugásnak
az éj párnája alatt megfeneklett combod apró
szivárványos gerendái miatt, hogy fel nem falhatlak,
de akarom.

S alacsony vérnyomása a napnak széthatja kedvét,
s szinte szivárog szervátültetés szine előtt a gyomor,
halkan megnézve mit ugor a magyar vonatkoztatásai ellen,
vagy rá, de kezdettől fogva néma sírás üvölti le arcát
a hangnak, és telemerítve gondolkozik a portfoliónak
esett gondos bűvész, vagy nő, aki széttárva karját
sikít, hogy van, hogy van valakinek akkora mersze
belehelyezni mosolyát az éden szerves kémiái közé,
s látva elképzelni miként szór palástot hátára a szél,
a virágos réten nőket kergetve elmélyülésbe igenis,
de akarom.

Alvó oroszlán

Rongyos ölelésnek alvadt torkát
Belepte szárazkás, jeges lehellet,
Mint szürke bolyhok lába lépte át
A fellegekbe röppent alvó oroszlánt.

És térdrekényszerít, miként a sors
Fogai közé ragadt menekülni vágyó én, –
A Hangyák szorgos népe lottót sorsol.
– Aki kezében tarja a nyereményblokkot.

És sivár kerete a borús égi Holdnak,
Menekül szájratépett húsos lehelletből,
Hogy van, aki csak érdes szavát hallja,
Hátadba kést szúr, de azt másnak adja!

Készült e festmény a Holdnak másik feléről

Ültem agyam felett, mint szálka a szájban, néztem a holdat, és közben csodáltam szerelmem aranykék medáljait. Valami bosszús, erőtlen fantázia döfte szívembe a kést, lehet-e szarkazmus a nevetés. Boldogan szoktam nézni a holdat, és néha száműzöm, mert nem akarom látni, így van ez egy régi szeretővel.

Anti-kulturális ”tricolor”

És lobog a három szín,
Lobog a felszínen,
Mögötte lehányva
Egész ”csepelsziget”

Borzad az ifjúság,
Itala a mának,
Nem lesz szüretje
A nyári mannának.

Rothadó gyümölcse
Édes hazámnak,
Oldalra köpve ég
Magyarországnak.

Sírhantja dereng
Elfeledett ‘régnek’,
Bosszúsra vesszük
Ezt az egészet.

Pirkadata eltűnt,
Nincs már ki sarja,
Nincs kinek a szíve
Örökre akarna.

Boldogságnak színe,
Már nincs, mi úgy fájna,
Eladtunk mi mindent
A régmúlt ”krisztusának”.

Poshadó gerincek,
A ”ma született bárány”,
Kinek nincs ma pénze,
Megfizet az árán.

Szürke nemzedéknek
Ehetetlen fáján
Megterem ott minden,
Szüreteli Ádám.

Viharos időknek
Elfeledett vállán
Nyugszik nyugalomban
Horthy és Kádár.

‘Rihe-rongyos’ népnek
Nem kell alabástrom,
Megvívja magának
Az antennahullámot.

Egér lett a népből,
Édes vasárnap,
Nem más, mint eledel
A megfáradt macskának…

kamPÁny!

Idejönnek, sört köszönnek, majdan alszanak,
Rám hagyják a becsületes,
Álmos dolgokat.

Idejönnek, bort köszönnek, majdan maradnak,
Rám hagyják a becsületes,
Morcos ráncokat.

Idejönnek, fűt köszönnek, majdan csavarnak,
Rám hagyják a becsületes,
Égő ágakat.

Idejönnek, fát köszönnek, majdan szavalnak,
Rám hagyják a sete-suta,
Szomjas tollakat.

Altató a szelíd gyermekhez

Aludj el!
Nézz csendes manók
Édes ágyába,
Ott hunyja le szemét
Erőske, és Soványka.
Messzi tengerekről sodorta
Ide őket a sors,
Botorkálva éjszaka.
Fényes, nagy lámpáknak
Dőlve aludtak
Télen, s nyáron egyaránt,
Látod, mily fáradtak
Lettek,
Kimerülten hevernek
Mélyen a paplanon,
Kipihenik a sorsot,
A nagy fáradalom
Minden zajos napját,
Így aludj velük csendben.
Álmos napsütés
Oszlassa el álmod,
Mely zavaros vizeket hoz.
Aludj csendben.
A csendes manók jönnek,
Rád szórják aranyporuk,
Mitől álmod szép lesz.
Álmodj szelíd habokról,
Melyben épp most dobog
Egy gyönyörű sellő
Szíve érted,
Hogy magával vigyen
Álomvölgybe.
Aludj, aludj csendes
Habok szelíd tengerében,
Hol várnak téged
Főzött borókagyökérrel.

Hipochonder Magyarország

Begyógyult sebeit nyaldossa a vénség,
Elmúlt felette minden derűs szépség.
Sziklák bolyongnak alvad vére alatt,
Halott tekintet, mi a szemében maradt.

Félénk emóció, mi szívemből rohan,
Mi falat húz végig a kárpátokra.
Gyönyörű lelke országunk népének,
Most amorf alakot húz a tévében.

Jó így nekünk most, szólít a kényszer,
De nem figyelünk rá, nincs, mi úgy késztet,
Megy a tévében a fényes kísérlet,
Mitől szörnyű áldozatot remélnek.

Mozikat gyártanak belőlünk a térre,
S lejátszanak, ha addig nem lesz vége.
Édes balzsamukat országunkra kenik,
Éles késeiket kopásig fenik.

Tündérmese lesz majd, hajlama a szívnek,
Egy tündérország befejezetlen éve.
Régről már álmodtunk, de fogjuk,
Kezünkbe az újat,
de markoljuk,
élesen
a hipochonder tollat.