S átfordultam

Görnyedten ténfergett nagyapám a lámpásával a holdfényben. Én néztem az ablakból, s integettem neki. Ő benézett a szobába, közben úgy tett, mintha nekem mosolyogna vissza. Ez a pillanat számomra melegség volt. De egy pillanat múltán valami azt súgta, fordulj meg, s hátam mögött egy hatalmas kiterített farakás állt. Visszafordultam, és sírva nagyapám karjaiba akartam fordulni. Ekkor viszont előttem hatalmas folyósó torlódott végig, míg szemem látott. Próbáltam figyelmeztetni nagyapám, hogy elnyelte a folyosó, de nem láttam sehol. Futni kezdtem. Fáradságom a térdemben kezdett mozogni. Le kellett ülnöm. Lehajtottam a fejem,. s mikor újra felemeltem, körülöttem a hatalmas pusztaság burjánzott. Teli délibábbal. Ritka eset ez, mikor egy szikkadt földön ülve elkezded nézegetni, mi tartja félelemben képzeleted. Sikítani kezdtem, de ekkor tüdőm megszakadt. Nem érintkezett többé a levegővel, s kisiklottam az életből. Egy másik úton kezdtem el haladni.
Ekkor erős vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a nőt, akit szeretek. Átfordúltam, s a vállára adtam egy csókot. Mályen aludt, s mosolygott.
Ezekután lehúnytam szemeimet, s álmodtam tovább!

Tábortűz

Lépésről lépésre halad az idő! Valaki a tenger felől elereszt egy halat, közben nagyokat kiabálva a szemembe néz! Nem érintette meg úgy a lelkem, hogy ne feledjem, de az igazság az, hogy valami akkor jelen volt. Így utólag nem tudom megmondani, mi. Talán valami istenség, de lehet, hogy csak egy szivárvány tolongott a háttérben, csak nem vettem észre.
Pislákolt a tűz, s egy kelemetlen hang a fülembe súgja: „Kettérepedt a fa, amit az előbb a parázsló kazalra dobtál!” S én boldogan visszamondom neki, nem haragszom! A kétéltű szörnyek pedig lidérces visításba fognak, s anjuk elindul élelemért.
Valaki a sötétből még mordul egy utolsót, aztán elhalgat! „Felfalták.” Említi meg valaki halkan a tábortűz mellett.
Én voltam!

Megjegyzés a margóra valami poros könyv alá

(Sunbooks-ban eltöltött idők maradéka)

Azt modják, nincs igazsága a fájdalomnak,
de a hihetetlen az, hogy ezt még nem is halottam,
azt se tudom mi az az igazság,
s miért ragaszkodik úgy a fájdalmas igazsághoz valaki is,
ha még azt sem tudja megjegyezni, miért
tevődik össze a két emberfeletti dolog úgy,
ahogyan azt kikergetői tették a meredek polcot fogó
vitamindarabokkal a téren,
s hogy az nem repített téged a sík idegek dombjára,
jóhogy nem tettek egyből lapátra,
s vágtak volna Jancsi és Juluiska mellé
a tűzbe,
mert mást úgyse érdemeltek cimen
taposnak a rét viharos maradékai között,
mint egykor az ember
térdre zuhant isten előtt,
s válaszolni akart a kérdésre,
de ezt nem jegyezte meg,
mármint a választ!

Egy mondat a lényegről!

A lényeg meglehetősen takaros, mint az éjféli menyasszony, de legalább annyira, mint a szerető, aki meg nem áll, s valószínű borús tanúságot akar tenni az istennek, vagy az Istennek, s így problémássá válik a toleráns, nem, inkább pedáns tanuló, aki egyszerre szürke, s borúlátó, de ezekkel együtt a napba is belenéz, s hosszú sorokat tördel a számítógép problémás oldalára, ami majdnem elkergeti a hűtlen teraszhoz ragaszkodó ponyvaregfényeket, mint a vízben megbújó hal a LÉNYEG!

Ballagásra

(Ballagásra írt beszédem 2005-ből, mikoris sokakkal együtt otthagytam a Csepel-műszakit, ismertebb nevén a Bajákit.
– és ez fel is lett olvasva, de tényleg)

El akartam búcsúzni! El az iskolától, el az osztályoktól, el, a padtársamtól!
El akartam még utoljára mondani, mi lesz, ha én nem leszek itt. Gondolkoztam, s valahogyan erre választ nem leltem! Nem lesz semmi. Nélkülem is ugyanúgy zajlik le minden egyes óra! Nem nyúltam bele az iskola folyásába, nem tettem eget-rengető megjegyzéseket az igazgatói előtt, mégis itt vagyok! Mert manapság persze így mennek a dolgok!
Megtanultam, – sokakkal együtt – hol van a 109-es terem, s hogy oda a lábam tanár nélkül be ne tegyem! Átéltem itt sok megoldás nélküli matekleckét, a megoldás hibája mégsem a könyvekre fogható! Átaludtam sok rajzórát, mert szemeimet nem figyelték! Na és igen! Az IRODALOM! Már akkor könnyen kapartam a szavakat… a falról! S elnézést, ha most kissé dadogok, de manapság, ugye így mennek a dolgok!
Akár a közös évek el. De még egy utolsó üzenet mindenkinek, aki most jön: Csak szépen, lassan kortyoljuk azt a kávét! Mert ugye a folyosó… sokszor ázott az automata kávéjától, s ha feltörlőt kértünk, akkor az aktuális helyről vagy elküldtek, mert nem volt (valószínű egy másik kávéfoltot takarítottak vele) vagy éppen senkit sem találtunk ott! Mert ugye ma így mennek a dolgok! Nekem itt csak három év jutott ki, bár nemigen rúgtak ki sehonnan, s meg sem kellett buknom, mert… mert ugye ma így mennek a dolgok! Ennyi idő alatt talán már mindenkit láttam, de még most is akadnak ismeretlen arcok. S ők is itt vannak! Itt, a frontvonalon! Nem kérdezem őket, de kik ők? S ha már így alakult, örülök nekik is? Mert ugye, ugye ma így mennek a dolgok!
S lassan elballagunk! Van aki biztosan, van aki bizonytalanul… lépdel a lépcsőn felfelé!
Persze már nem is mondom: Ma így mennek a dolgok! Végül is nem sokáig vagyunk ilyen helyzetben. Jövő héttől kezdve már nekünk is bizonyítanunk kell. Talán a panasz sem hajtja majd nyugovóra fejét! Most egy-két hétig biztos hogy nem! Panaszkodunk! Ki ezért, ki azért! Ki egy félreértett mozdulatért…, ki a szabadba, csak siessünk kifelé! S ha már úgyis levegőre érünk, ne kérdezzük, inkább keressünk egy boltot. Mert ugye ma így is mennek dolgok!
Az elmúlt év kihagyhatatlan volt számomra! Nem csak a jó hangulat és a rengeteg nevetés miatt, ami gyakran ütötte fel fejét, bár legtöbbször a szünetekben, s persze a dohányzó küzdőterén, hanem mert bizony a hiányzásért igazolatlan jár. S ha nekünk nem is volt mindig szívélyes a háziorvos, vagy éppen a nyomtató adta fel, akkor bizony 8 órára a teremben kellett lennünk! De így sem volt mindenki pontos. Miért? Mert ugye ma így mennek a dolgok!
Néha pedig az adta a gondot, hogy ki rajzolta a padra a foltot? Hiszen ma így mennek a dolgok!
Ha pedig a kréta elfogyott, valaki a portára csoszogott, majd a büfé, s vissza a terem. Leült, s evett! Mondanom sem kell: Ma így mennek a dolgok! Persze nem lehetett mindent ilyen lazán fogni! Voltak órák, melyekre be kellett járni! A matekórák, s németek, na és a történelem! Persze itt mindig bajban voltunk: A tételek! Neked megvannak a töri tételek? Nincsenek!
S ha már német, akkor az jókedv! Igen! Általánosan jó hangulatban teltek! Próbálták megszerettetni velünk tanáraink a tanulást! Sokan azonban nem jöttünk rá, mit lehet ebben szeretni! Talán a szüneteket! A hosszúra nyúlt szüneteket! Igen! Talán azoknál semmi sem esett jobban a nagy felhajtásban!
Néha, bár – csak idézőjelben merem odatenni – „nem sok ilyen esetre emlékszem”, voltak cselszövések egymás és tanáraink ellen! Igen! Valamit tennünk kellett, hogy vidámságot csavarjunk ki az iskola levegőjéből! Vidámságot? Ja! Persze, ma így mennek a dolgok!
S ha már elrepültünk az évekkel együtt, s valami belőlünk is lett, azt kívánom közülünk mindenkinek, sikerüljön mindaz, mit jövőjében eltervezett. Legyen lendületes, kitartó minden érettségiző, s ha valami nem is sikerül, ne csodálkozzon, mert ugye ma így mennek a dolgok!

Utazás egy mai fiatal gondolataiban

Zuhansz! A lelked elmerül egy idegen világban. Mindenhol kátrány folyik, feketeség, füst és bűz! Ezer éve nem járhatott itt ember. Meglátsz egy plüssmackót. Kiskorodban ő volt a kedvenc játékod. Mélyen a szívedbe zártad.
Kinyitod a szemed. Önmagad lelkéből kitaszított vagy. Körben ültök. Ő rád néz! Aki szemben veled… Rád néz! Így ültök. Csoportos terápia. Elhalkul a csend. A zaj besuhan a székek alá. Kinyitod a tudatod. Nagy, rácsos kapu. Kulcsa hatalmas vágyakat ébreszt benned. De jó lenne. Meg mi egy más. Ha itt lenne valaki. De csak üresen meredtek egymásra. Pirosan burjánzik végig a szó. Elér hozzád, de megbotlik füledben. Újra, s újra. Majd visszakérdezel. Hogy? Így megy ez. Te nem figyelsz, ők nem figyelnek. A köd lelapul. Ráülsz szemeiddel. Kifelé az ablakon. Madárka bandukol. Csipeget.
Megkóstolod a levegőt. Elhasznált szerkezet csapódik tüdőd bugyraiba. Fulladni kezdesz, majd a székláb kacsint vissza. Kémleled a padló bölcs némaságát. Fáradttá válsz, majd elalszol.
Zuhansz! Koszos utcák mennek el alattad. Bodrozódik a sötét növényzet. Kiszáradt lelketlen fák jönnek feléd. A felvonó sötét. Az elvonó köré mentők gyűlnek. Ők visznek.
Arcodnak csörrenő lámpák adják a ritmust. Akár a kórház a pálmák alatt, vagy netán vészhelyzet válik szíved dobbanásából. Elporladt hantodat fektetik az ágyra. „Adjatok oxigént neki”
Felélénkülsz! Te sivár porból felvert vad! Aki ha kell, elszalad. Gyáva vagy? Nem, csak szerkezeted messze az embertől elhalványul. Néma vagy, alig beszélsz! Számokat cserélsz. Majd mindent elfelejtesz! Amit a világ adhat neked! Amit az isten elrejt neked!
Ha kérdezel, már nem a szürke napok fellege lep be, hanem az emberiség féltő szerepe vált át hanyatlásba. Tündöklő bogárka!
Így a felsüvítő messzeség elhalványul, s közelséggé párolog át. A szitán átcsurog a tér és az idő. Megszűrve ezzel a pillanat elsuhanó mámorát. Tiszta leszel, akár a szűk pénz, amit kezed által tisztára mostak. De közben pénztárcádban poshad a zöld-hasú.
New York utcáira kihat a szerelem. Elmerül a beat nemzedék árva leánya. Eltűnik a társadalom lírája. A múzsa szétesik. Deszkái korhadtak lesznek, szögei elrozsdásodnak. Te a múzsa hídján állsz! Beszakadsz! S a vízbe hullva örök vízálomra szenderülsz! Megfagyott folyósokra lépsz! Elcsúszol az idő sík vizén.
Ha így látod, múltad megreped. Ha így élsz, jelened eltörpül, s jövőd az óceán legkisebb karcsapásává formálódik. De téged ez nem mozdít meg. Nem melegít át a sivatagi forróság. Te csak törpülsz tovább, te csak törpülsz tovább…

Levél

(D. Tündihez)

Csúcsforgalom, reggeli dugó volt szívemben. Valami megmagyarázhatatlan rázta meg felületét, és nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Nem szerelem volt, nem is valami hiánytalan gondolat. Valami, amit hat év ismeretsége szült, és mégis mára ismeretlen vagy.
Tipikus léte az elemnek, de gondolata a szónak. Hiánya minden kérdésnek, és ennek pontos válasza.
Ott ültünk szavak fonalában este, és nem tudtam, mihez kezdjek mindazzal, amit annak hittem, aminek hinni szerettem volna tudatod. Beleremegett az egész emberi merészségem, mikor kimondtál bizonyos szavakat, és tudtam, valami nem létezik, de te elhitetted velem: van. Van szobámnak négy sarka, és annak hidege. Van a szélnek türelemből szült hitvese, csak én nem tudom merre forduljak, és vissza, csak előre gondoltam, hátha lesz valami szürke szó, ami színesbe vetíti vissza kérdésed.

Ott ültünk szavak fonalában este. Kérdéseim nem voltak, csak a padra volt festve lelkem minden ereje, és nem hittem, hogy valaha is lesz tündöklő zene a halk, megmagyarázhatatlan tóból. Szinkronizáltad nekem életed azon részét, melynek már nem voltam része, s az elmúlt évtized századain át keltem fel, és lázadtam ellened. Nem akartam ismét hiba lenni örömteli léted üres valójában. Nem akarok a semmi helyére ülni, mint isten, nem akarok valami lenni, ami számodra nincsen. Kicsit elkéstem, tudom. Nem akarok vallani. Nem akarok úgy születni, hogy valakinek meg kelljen halni. Nincs értelme semminek, hiszen ha lenne, megmagyarázhatóvá válna az isten is, és minden, mi körülötted forog. Leáldozóban van a napnak ereje, és nincs színe a Holdnak. Nincs reménye a jövőnknek, és nem hinném, hogy a pillanat most van.
Tagadok. Mindent csak tagadni akarok, nem szeretnélek kútból itatni, amiben már nincs víz. Kiszáradt part vagyok, és már nem tudok szeretni, csak élvezni az élet habzó mámorát.
Gondolj arra, mivé válunk, ha egyszer lesz valami a semmi helyén. Közöttünk hatalmas árok tátong, s nincs erőm betömni. Szeretnék melletted ébredni, de addig míg egyedül kell dolgoznom a hiányosságok tizedén, nem bírok vele. Elfogyott türelmes erőm. Kezemben a világ összes sugarával, radioaktív hullámaival zavarom meg az időt, hogy legyen talpalatnyi, édes merengés a délre.

Szeretni téged annyi, mint megbocsájtani istennek, nincs mit szeretni. Két kezét türelemmel szomorítja a borús napsugár. Te vagy az, ki nem hiszi, hogy valaha is változtál. Gondolat nélkül merem mondani, szinte ugyanaz vagy, mint akkor voltál, de beszéded rávilágított tüzes alakodra.
Szeretni téged nem tudlak, mivel nem tudom, te hogyan véreznél el bennem, és tudnál e viszont szeretni, mint édes merengés a napra.
Vagyok az Óceánnak éjjeli paripája, de nincs oly szép, kecses alakom. Vagyok a délidőnek harangzúgása, de nem tudok oly meggyőzően hazudni.

Kerestelek életem minden percében, és forrt bennem a lázadás irántad. Szerettem volna szeretn i téged, de nem tudom, mi az, mi lazítja szívem talaját. Tudnál-e úgy szeretni engem? Mint még ember nem szeretet igazat, és tudnál-e szó nélkül mellémbújni este, hogy higgyem, van még, ki szerethet.

Az átszellemülés

(Egy regény kezdete, amit soha nem fogok megírni, de akkor nagyon szerettem volna, ha egyszer befejezhetném)

Porból lettünk, és azzá is izzik minden, mi széles látókörünk méla ingerlését fejünkre hajtja. Dübörög a felfokozott kénes izgalom, panaszkodni nincs miből, csak élünk szertefoszlott méla árnyakat. Pimasz serdülőkori ifjoncként értetlenül állunk önmagunk előtt harminc, vagy netán negyven év múltán, és megkérdezzük önmagunk esztelen valóját: Ki vagy?
Persze látjuk, és halljuk hangunk rezzenéstelen arcát, de nem merengünk azon, hogy ez most mi, hanem elfogadjuk értelmetlennek azt, amit önmagában megteremtet nekünk az úr.
Az érzést, miszerint magunkkal szemben állva, felfokozott agysejtjeink méla huzalával együtt lenni, és érezni nem az, amit gyerekként elképzeltünk. „Majd ha én nagy leszek, visszajövök a múltba, és átadom magamnak mindazt, amit felnőttként átéltem, megszereztem, és még talán egy kisautót is adok, hogy legyen…” Ez mind szép és jó, legyen az igaz, vagy hamis, de ha mindez megtörténik nem úgy állsz ott, mint valami ember, hanem egy darabja annak, ami te magad vagy, vagy lennél. Kicsit korhű porszemként alélsz, netán elalélsz, és nézel, mint süket a magnetofonra. Régen néztél ilyen aprólékosan. Régen volt az, ami te ott vagy.
Szépen lassan átszellemülsz, önmagad valója kettéválik. Ha én ott vagyok, hogy vagyok itt is. És ha ő ott van, itt is van?
Ha lenne hatalma az agynak, azonnal „megállj”-t parancsolna, és zűrzavarában agyvérzés kerülgetné. Viszont még fel sem fogtad, mi az, ami téged összefog múltad alakjával. Itt áll előtted. Valami azt súgja, tégy föl neki egy kérdést, bizarrabbnál bizarrabbat.
De erre ő már kérdez is. Ifjú kérdéseid, tapasztalatlan moraja csattan az agyadban. Kérdezned kell, hát kérdezel: Te leszel az, aki én egykor voltam?
És a felelet éppen ennyire suta, hiszen buta önmagad nem érti kérdésed, hisz amit te feltettél, magad sem hiszed el.
Átszellemülésed igaza aprólékos, és ostoba. A tér teret enged, hogy átlépjen egy messzi dimenzió érthetetlen zálogán. Szürke napfoltok kísértik az istent, mint valami személytelen hangot. Porzik a levegő, tüdőm megtelik vízzel. És egyszer csak átléptem egy harmadik világba, egy olyan érintéssel, amit magam sem hittem. A múltban vagyok. A levegő tiszta, a tüdőm víztartalma a normális erőket adja. Oxigén marja újra ereimet.
Így jutottam el az élvezhetetlen múltba. Persze csak képzeletben. A valóság körülöttem ugyanolyan durva, és nem tudni, mennyi itt az annyi.
Lehet, csak én tévedtem, de ez a tévedés hatalmas, és egyértelmű. Nem kell fogadkozni, az áldozat én magam vagyok. Szirtek déli foszlánya ugrál a háztetőn, és egyre nehezebben árulkodik a szél. Nem mondja, ki vagyok, nem érzi lelkem, de ő ott van, és őriz a tengeren.
Isten foszlánya valami teljesen más. Vihar, és egyéb zóna tölti ki. A vihar, amely őt egyben tartja. A zónák pedig különböző állomások lehetnek. Ő nincs terjedelmében, csak fokozatában. Amit az egyház vall, az mint gyermeteg, és suta. Furcsa. Pont én mondom ezt, aki hitt benne. De már átszellemült. Átszellemült mindaz, ami volt, és kicsit itt van bennem is. Nem az az isten, akit te megfogsz, hanem az, aki benned marad. Ezzel kezdeném elmélkedésem, és ezzel porolnám le önmagamról áramütött lelkem. Valami ismét felébresztett. Egy évnyi írásnélküliség megformált. Elkezdtem szeretni, és szeretni tanulni. Elkezdtem hinni valamiben, ami nincs, de meg tudom alkotni. Süket szókra talált a hangszál, mégis valami újra. Ezt a könyvet aligha fogja valaki elolvasni, mert szerinte értelmetlen. Nem lát a szavak mögé, hiszen a szavak úgy alkudnak egymás közt, mint két középkori zsidó a piacon.
Vannak dolgok, amik szemérmetlenül simulnak végig testeden, és te ezt úgy fogod fel, mint szürke zsibongás.

Ha legyeket hallgatok

(2004)

Milyen szép így az este,
Nem látni a csillagot,
Milyen szép lesz ez festve,
Ha legyeket hallgatok!

Átzümmögnek réteket,
Míg közöttük ballagok,
Megölök nagy méheket,
Ha legyeket hallgatok!