Letekint rám a meredek, viharos szellő,
Kicsiny törpe vagyok én ma melletted.
Nincs időm támasztani megfulladt teremtőm,
Nem tehettem róla, elsülhet fegyverem,
Míg tartalmas alvásom múlása: néhai vallomás.
És kérdezve istent, mi az a zaj, és a csönd;
Mely egybeforrva halk zene, és megfogalmazás,
Olcsó magyarázat, vagy csak enyhe zuhanó gőg,
Tétlen törtetés, visszhang, mely áll a hegy oldalán,
És kérdezi mivé lett a visszaút, eltűnt rég!
Megállva én is nagyokat sóhajtok, cigarettám
Boldog pillantást vet a hátra, kérdezve a magányt,
Mivé lettünk, hova tart szerelmünk zálogán taposó csatám
A szívvel, hogy parancsolni az érzelmemnek csöndes halál,
Elárulva önmagam szennyes létét, dereng a semmiség vizén!
Haljak inkább szárazon a merülő óceán boldog tavaszán,
Döfjön hátba a szív halkuló dobbanása, és kérkedve,
Mint akinek nincs szíve, megnyugvásra éhezve, balgán
Rétre menni, és utolsó pillanatig harcolni a mennyel,
Hogy a néhai gondok lassú szaga érzelemmel hasson.
Kicsiny tűnődés apró lehelete töri meg a csöndet,
Melybe isten zaja körbe ‘köpdel’, és lépdel ördögi tettei
Néma futásával, mert ő szívemre átkot szór, megnézi öntelt
Táncát a bornak, miként asztalról a korsót meghitten vedeli,
Kellő lidércek alattomos hangját hallva átfordul a szív.
És haljak isteni csönddel, teremtőm zaját bele a sörbe,
Értelmem minden gazságával együtt, hogy szeretlek, szerettelek,
Forrva össze minden tekintet hamis folyásával, nézni körbe,
Leheleten táncolni, kicsiny port tüdőmbe szívni egyszer,
És érezni azt, amit eddig senkinek sem, senkivel sem tennék.
Boldog pillanat hangos ajka folyik belém, lelkemből elég,
Nem hittem, hogy vagyok eredendő, és hogy bűnöm mindössze
A megváltás kegyelme által válik szomorú tündökléssé,
Hogy szívem összes baját ajkad csillogása adja, görbe
Szavak ékes mezsgyén futni akarok, kellesz, és nem!
És szivárvány fut végig homlokod kertjén, altatót dúdol
Az isten is feléd, árva hangok, melyek búsan színeket
Dobva rémisztik szavaid „elsoványult” mását, melyet húzol
Kicsiny alakként, kedvem lenne harapni beléd, veled
Almát enni, és kérdezni a kígyót, miként bűnt fakaszt;
És a kárhozat mélyéről kiáltok majd hozzád, szeress,
Akkor is, ha nem látsz, miként azt a nap teszi a földdel,
Éles, szomorú lehelettel éjjel, mikor lemegy,
Elveszti színét, de szerelme fojthatatlan, akár lelkem
Búsuló magja, de néz feléd az éj, a goromba sötétség.