Egy elképzelhetetlen regény IX.

“Kényszer, érdek, ösztönélet
Három Nagy Fekete Fabábu
Döntsd le őket
Menj el Délnek
Bérelj szobát, fess a falára egy képet
Amin a tenger öregember
Mégis a lábad közé megy be a sodra
Emlékszel én kövér voltam
Te meg hal, és behívtál a tóba”
/Kispál és a Borz: Kényszer, érdek, ösztönélet /

Rátenni két kezem összeomlott hangra, és kényszerérzés közepette dörömbölni. Nincs hangom, hogy mondjam, mennyire szeretem, és mégis fordul az élet. Kettészedve elemzem életét, hosszú haladás mér reá mély mércét. Fogná kezem, és mennénk lassan a boldogság folyásán. Kettőnk egyyé válva nézné szederbokorként a napot, és Judit egyre csak otthagyott, miként a nap is mindent, és éjjel lett.

Forgásként a virág pajzán képet lebegtet, és felmegy a vércukor az egekbe, hogy kérjen inzulint. De akárhányszor akar, a vér alvad, és a csőd szélére mered. A fák borulnak bennem, és árvíz lesz. A tó szénát pakol a vízre, eltemetve önmagát, és a hideg levegőt. Pénzé téve önmagát strandot nyit, és ahol eddig csak én jártam, mások falazzák átokra szórt képzetük.

Belémfolyt a szó, és kicsillan a világ, akár a hiány által keltet végzet tűnődő széle adja át magát a délnek. Piros lesz arcom, és két kezem még mindig a hangon, de már elmúlt a félelem. Judit csak mered a képtelen hangok általam nyújtott tengerére, de nem mer alkotni szépet. Nem mer újra nézni a vidékre, és tudja, sejti, nincs kiút. Szeretni valakit, aki nem szeret vissza, annyi, mint ha leömlött szikla alatt állnék, és a halálra várnék, akár a bolt. És a madarak leple alatt kékes sárga fények alszanak.

A víz a tóban befagy, és a strand bezár. A világ árnyéka szétzuhan, és leleplezi a görcsöket az agyban. Füvet tépni volna most jó a rétről, valami gombát szedni az erdőből, és ebből főzni forró teát. Kedvesem alkonyára borulni, és nézna felhők elvonuló illatát. Megmerevedve kelteni értelmet az asszony tavába, miként szirtek vadulnak a gondok pázsitján. Akarom, hogy legyen szallag, mely lebben a szél átkozott leplén, és álmos nézéssel görbe tükröt fog a dal. Piros leejtőről gurul a drága víz, kettészelve a tájat, és belefut a tóba. Mi ott fürdünk, köpcös denevérként, és mély, tiszta szívás a tüdőbe, a füst felszáll, és eltűnik egy kis időre. Ha visszajön, köszön, mintha ismerne, de félek ez már csaka víz tükre.

A múlt hamis vágy, dereng a dilettáns váladék, néhol gyerekek rohannak, de itt vagy nekem, és félek, hogy eltűnsz, elmerülsz.

Porzik a felhő feletti ég, amikor ott velem repültél. Sasszárnyakat meresztve a földre, árnyékunk méla röheje fonta körbe élvezetünk szűkös lámpáját.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?