Egy elképzelhetetlen regény VI.

“Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá.”
/Szabó Lőrincz: A légy/

Példaképp mutatkozik meg a valóság, hogy még egyszer nem, nem szabad elkövetni ugyanazt a hibát. Lidércek – ha vannak egyáltalán – jönnek, és néznek, és visznek. Mindent, ami csak előttük van, de hátra sohasem, soha nem térnek vissza.

A boldogság csak ritka álom, s ha eléd áll, akkor nincs. Ha viszont a távol szemeivel nézzük mozzanatát, meglátva réseit, és magát a csodát, el, elhisszük. A bajnokság feléhez érve, a mezőny már fáradt, s mi ott futunk közöttük, akár az állat, a semmiért.

A légy repül, s nézzük, mi is, mint Lóci, de mi agyoncsapni ugyanolyan szívvel, mint lélekkel. Egyszerre. S szárnyait lenyúzva ritkítjuk lábait, ahogyan velünk mások, s egyre többen teszik. Akarnak minket, forgatják szemeiket, és lassan álommá válik az is, ami egykor rémes valóság, fogatcsikorgató merész hanyagság volt. A téli idők elmélyült parazitái lángokban égnek, akár a férgek rágják a húst az asztalon kiterítve, mikor nincs képünk a valóságról.

A képek, a lények, a sárga méhek zavarják álmunk, ha nem mászunk fölfele, mert ha csak kaparunk, eltörik a körmünk.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?