Egy elképzelhetetlen regény VII.

“Van, ami idejét múlta.
Milyen találó kifejezés arra, hogy később van vége,
Mint amikor a befejezés.
Ki ír ma például balladát?
Aki balladát ír, az időben téved.
Kivéve persze mondjuk engem, Nick Cave-et
És maximum még téged.”
/Müller Péter Sziámi/

És lapzártakor bealszik aterem, hangsúlyozva, ki-miként arat, ugyanúgy vet, s azt hiszi meredek a leejtő felfelé, akár a napfoltok télidején. Messze hazugságok szavaszűnt alkonyán didereg a vén alkoholista, és közben hasist szív. Megnémul a tévé, és a telefonfülke az aluljáró derített félelmét szaggatja ketté, és kinéz az ablakon a tér.

A forró szoba lágy hangulalatot teremt a téli éjszaka forró zivatarába. Az emberek alkotnak gyereket, és nézik a szomorú, vasárnap esti műsort, miközben a hihetetlen rájuk vár. De ők nem mennek, nincs mit aratni, hiszen a tévé helyettük vet. Vet képet arcuk ráncos homlokára, akár a dinnyét rágó férek nyárnak reggelén.

Abszolút képeket ír le magának a szív, hogy ha hazug vagy az ember nem bír kimondani ezt-azt, vagy akár csak… vagy akár csak.

Néma szemérmetlenségek futnak körbe a vidéken. A nap széthúzza a felhőtakarót, és kényes pillantással alkalmi szexet kiállt. A vér rámosódik a szélvédő falára, és kitekint a kocsiból egy árva kurva. De jó volt, és néznek arréb álló mecénások várva egy igaz könnyre. Mert alkoholista társuk a discoba várva kúrvákra tépte a fogát, és nézte, miként szomorú lányok tengenek egymáson, és háton, vagy netán papírgalacsint tolva szájukba, belelátnak a szemhélyak mögé.

Derítőt vesznek, és asztali bort, hogy szebb legyen az este. Délután kedvet lelnek, és táncot, akár a port felverő pók a hálón. Detekciók félelme hamisan kellene nekem is, akár a tétlen görnyedő félelem a szívben, hogy hallani akárhogy lehetne, de nem teszem, meg nem teszem azt sem, meg ezt és folytatva tovább a hangulaton átmegyek a szobán.

Mellettem fröcsköl a vér, az álom szerteszét, és vár. Hogy álmos a bánya, és kicsiny rágókat orraszúrva tépik füleit a macskák. Nézik a kerítésen mely társaik szúrják karba a félelmet, hogy ez az este is szép legyen. És megkergült libák húznak a parkon át, délre, mint anyaszült meztelenül dugták őt a réten, vagy harminc üres fickó, de kényelmetlen volt a póz, és inkább eljöttek.

Maradásuk a bőrbe félve állnak, meghátrálnak, és tízszer annyit költnek pénzre, mint napsütésre.

Elvesztette kényelmét a hang, és bomlásnak indult a harag. Mindenki szereti egymást, hogy vagy, és tényleg, alkalmi a szösszenet, mely felüti tárcáját, és ezzel béemvével dúlja szét a nőnek haját.

Boldogok voltunk, míg meg nem haltunk, de a befejezés valóban később jött el, már talán tegnap volt a vége, és újrakezdeni a halott vodkát, a megszúrt szoknyát nem lehet. Vérrel keverve össze hangunk gyilkosnak tűnve arrébbtoljuk amit lehet, és forgalmas út helyett Kínába költözünk.