kezemmel fogjalak

felhők alatt suhan el
a világ,
míg mögüle
a néma fogja magát,
s kiáll,
hogy ütötte már az óra.

csak egy pillanatra,
de az is sok,
hogy elég legyen,
elég legyen!
már.

túl csendes a világ,
hogy hátba veregesd,
s mondd:
jól vagyok,
itt egymagam.

agyam
kínzó sejhajait
hullatja a világ,
könnyek csepegnek ott,
hol egykoron eső,

s eső hullik onnan,
hol könnyem patakja
lépdelt felfelé,

óh! merengő isten,
halljam hát szavad, hogy
jössz,
léptedet látva
szaladjak
kezed ölelésébe,

míg vár csendben
a jövő,
én múltadból
kitépve testem
ölelkezem.

kezem feléd
nyújtva sikongok,
ó! uram! jöjj,
vasra vertek,
s megbénítottak
vén nem hívők,
kik még saját szavukat is
rabigába hajtva
maradtak meg
egy igazabb, szebb napra.

hát jöjj, s szabadítsd meg lelkem
lelkem fogságából,
én gyámoltalan,
én igen szűk pásztor,
ki hallja bár az égi
felszólítást,

de egyik oldaláról
a másikra alszik át.

süket vagyok, hát adj füleket
nékem,
mert vakságom van most
terítéken,
hogy szemem, mit adtál,
oly mostoha,
oly vak,
hát nem maradt nékem más,
mint hogy kezemmel fogjalak.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?