Két kezemben fogni, mit nekem adni tudtál,
Ne kérdezd, miért, de szeretlek téged.
Most bánatomban, igaz, ért vele a halál,
De Te vagy, most ki tudja, mit érezhetek.
Lelkemben van a vigasz, de nem olvassa senki,
Lelkem ezer, apró könnye hull, de ne hidd,
Hogy téged feledni tudlak egy szóra, ennyi
Az egész, hogy még most, utolsónak higgy.
Ha nem bennem, akkor az örök élet végeláthatatlan,
Sűrű, homály keltette érzésben, s ha kell,
Most azonnal átölellek, csak ne mond azt,
Hogy nem szeretsz, hogy nem szeretsz.
Áhítod magad, hogy nem kellek én, s hogy sűrű,
Sűrű a sötétség, ami most átfog, átkarol.
De van kiút, s szeretni olyan egyszerű,
Mint mondani, igen, van bennem erő, hatalom.
Most tudom, nehéz, de nem engedlek téged,
Szeretlek, s ennek az egésznek nincs,
És nem is lehet semmilyen magyarázata végleg,
Csak annyi, örökké várlak, mert lelked kincs.