elfeled a bánat

mit teszel te,
teszel-e bármit is
kulcsolt kezed által.

hát apránként elfeled a bánat.

apránként.

visszajön nemsokára,
akár a halál
von közénk
gátat,

időnként,
mikor nem figyelsz,
visszajön a bánat.

hát mit teszel te,
teszel-e bármit is
fokán a tűnek,

hát nem férnek
át.

mennének, szolga
hadak sietésével
fáradok,
álmodok,

hogy fáradt lelkem elalussza
reggelét a mának,

hát apránként
elfeled a bánat,

hát apránként,
apránként
elfeled,
a bánat.

tudatállapot

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

te vagy

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!

Általános információgyülemlés

Tartózkodom.
Például attól is, hogy mondjak valamit. Eltúloztam. Viszontlátásra. Viszont látásra invitálom az olvasót. Higgyetek abban, amit láttok. Elétek tárul az igazság, s mégis nyomokban heverő múltról énekeltek. Szavaitok hamis látást ad, s a kérlelhetetlen momentumok csak peregnek. Nem jönnek vissza, hogy intsenek. Elmúlnak széles körökben, s hamis lábnyomok, akár sárból a hóba lépve tisztátalanodig meg a lelketek. Figyeljetek. Lássatok.
Én tartózkodom. Attól is, hogy szóljak. Látni sem vélek, s ha látok is, akkor is mit. Nem egyebet, mint tárgyakat, és megint.
Túlzok. Mert látok. Ha nem látnék, nem mondhatnám, hogy csak azt. Agyam felhőin keresztül homályos a látás. Bocsánat. Az írás is. Halljátok? Itt jönnek. Ezek a másodperc csendes ugrásai. Múlnak, mennek el. Én meg lassan haldoklom. Te is, és mindenki. Meghalunk egyszer, de addig látni kell. Hamis istenek tapossák össze lelkünk, s míg nem látunk, csak félünk, mindennek vége, és egyszer meghalunk. De mi van, ha látunk? Akkor a gondolatok képekké, a képek életté vállnak.
Tartózkodom. Ettől is. Meg attól, hogy most írok. Én bizony nem. Csak szólok. Egyszerűen csak látni akarom azt, amit mondok. Kijön. Elmegy. Vége.
Figyelek. Halljam a hangom. Érdes. Sírásba remeg át. Foszlányok igazságait hirdetem. Sokat írok, de mondok semmit. Üres leheletem vékony hámjára próbálok freskót alkotni. De kiszakad. És vége. Halott. Akár az év, mely elmúlt felettem. Akarom, hogy láss.
Tartózkodom. Bálványok rétjeitől, és hamis igazságok balga futáraitól. Köszönöm, megvagyok. Élek.
Ha nem is, akkor is. Vagy nem.
Talán igenlésem szörnyű tettéről álmodom. Tündérmese vagyok, és hamisan éneklem szívem énekét. Tévúton járok. Nélküled.
Zavar a frekvencia. Bezavarják adásom, s a sok krix-krax között elásom a gondot. A terhet. Míg tartózkodom. Lezárult egy szakasz, s most ismét itt vagyok. Halott énem élni akar. Kiengedem. Mint dzsinnt a palackból. Szomjazom. Gyere. Félek. Átásítom az éjszaka felét, mert a másikon sírok. Nélküled, egymagam.
Bátor vagy. Halljam hangod…
Tartózkodom. Egy szoba közepén fekszem, síkom ölelése az ágy. Egymagam járok, álomban, fel-alá.
Gyújts tüzet, és égni fogok. Mennyei lángként.
Ámen.
Tartózkodom… benned…

A Félelem Harangjai

Ha nem hallom zápor hangod,
Miként felveri a port,
S száraz lelkem puszta ékjeként
Rám terült szalagon
Felfedéd imád.

Hangos üvöltéssel
Járom körbe utam,
Csak egyre feljebb,
Mert lefelé hiába
Küzdenék,
Nincs tovább.

Szárnyam ereszkedik,
Lopódzik közelébb,
Magasság Istene felé venném utam,
Tartanék zászlót,
S égő fákjaként tekintenék,
De holmi istenek
Leplezik előttem
Az igazit.

Félek.

Hamar döbbenek,
Utam jártam, csak hazugság.
Tovább!
Felnézve az égre,
A messzi csillagokon lovak
Legelnek,
És Isten csodás képére vágyva
Elmegyek.

Haldoklom.
Nincs bennem erő,
Elvakít a düh,
Isten megbántott,
De erőm szörnyűlködve fel-fel áll.

Ó örök Atyám!
Szárnyad alatt nőttem fel,
S kinőttem óvó ölelésed,
Hát engedj vissza,
Engedj újra gyerekként játszani
Veled.

Szapora légzésem,
S tűnődő tekintetem feléd,
Hogy ki vagy,
Mit akarsz,
Merre mész,
Ha nem is jöttél,

Csak voltál.

Félek nélküled.
Betemet a halk magány,
S rózsák keserves
Illata dereng még,
Hogy valaha,
Egykoron
Bennem
Te éltél.

Féltem.

Mint tavaszi, hűs zápor

Ég a lelkem,
És fáj minden,
Mi nem én voltam
Benned.

Halasztottam,
Tűrtem, toltam
Az élet nehéz volt
Nélküled.

Mindent megesz ez a fájdalom,
És sivár lelkem fújta
Vézna dalom
Végig,
Hatalmas hegyek
Fölé emelkedett parázs voltam,

Mely falt mindent,
És felperzselt mindent,
Mit megtalált.

Mióta létezel,
Magamba zárnálak,
Mégis szeretném,
Ha szállanál,
Mint madár
Az égre
Fel.

Tűzd szívembe lándzsád,
Hadd folyjon ki vérem
A vízzel,
S hadd haljak ősi halált
Érted,
És mindenkiért,
Ki most
És egykoron
Téged féltett.

Szabaduljon a szó,
Imaként ráncoljam homlokom,
És míg érzem,
Velem vagy,
Hát tolj félre minden
Múltbéli hibát.

Most perzselek,
Mint nap tűz
Déli órákban,
De míg velem vagy,
Hát vagyok én veled,
S hűtöd
Erős fényem
Tavaszi szellőddel,
SA enyhe, port felcsapó,
Lágy cseppjeiddel.

Pillanat

Elmúlt minden,
Mi egykor egyben tartott,
A végeláthatatlan
Univerzum bolyhos lépteire
Kéklő igazság
Terült.

Lámpámból a fény kialudni
Látszik,
És elsötétült hegyvonulatok
Birtokában
Én csak kis apró
Pontként ugrálok
Isten terhére.

Meddig folyik még az est,
Miként a sötétség markolja át
Szívem,
És fénylő katakombák által
Tekint rám a halál.

Búcsúzni kéne,
És el kellene hagyni a múltat,
Mint kiéhezett oroszláncsorda
Pásztázza át a rónát.
Puszta van. Lelkem pusztasága
Tekint le délnek,
Hol szirtekről az élelmek
Fürtökben nőnek.

Látom már,
Elnézek a fellegek felé,
Kinyílt ablakomon át
Jön át a didergés,
És misztikus lépteivel
Kopogtat a csend.
Ki van,
Hol van ide bent.

Várj, és süppedt óceánok
Sivár gleccsereibe fagyva
Várom a holnap virágzását,
De jöhet még egy
Nagyobb, hatalmasabb,
Ki kis virágomat
Letépve fut
Szép asztalod felé.

Vázába helyezve hervadok,
És nézem kényes pillantásod
Az égre,
Ha nem most, és máskor sem,
De soha ne lenne vége!

elragadtatás

virágként
sodró alkonyba temetett
élet vagyok.

szapora léptekkel
szaladok
egy messzi,
kivert tájra,

úgy veszem meg
istentől a levegőt,
s adom lelkemet neki,
ó,
igenis teremtőm.

lágy zivatar mossa
el a szívem,
lehetnék boldog,
netán egy síró árva,
de most ez alakult ki;
a lelkem vívmánya.

torkomból felzökkent,
félrenyelt gondolat
jutott át ajkamon,
köhécselve
nyeltem volna vissza,

de mára már
nem tudom.

Úgy érzem

Érzések,
Érzelmek törnek át
Falakat,
Hosszú huzalként
Kanalaz
Fel egy álom,

Jobb lenne,
Ha nem lennék itt.
Vagy nyáron kellene
Taposnom a havat,
Olvadni fel,
Míg a jég faggat,
S szíved tüzes hidegétől
Fázom,
Hányszor mondjam még,
Sajnálom.

Derűre lobbant égkékkő a
Lelked,
Ha megváltozik a
szivárvány feletted.

Sajnálom, hogy akkor,
S ott rontottam el,
Tüzed gyújtotta lángok
Martak fel.

Még mi kell ahhoz,
Hogy újra boldog légy,
Hát menj, szaladj,
Úgy leszek tiéd.

Már látom elfújni
Gyertyámat ott,
Ellepnek engem is
Magasra vert habok,
S alszom a lángok pirító lelkében,
Csendesen, magányban,
A sajnálat hevében.