Lelkem oszlopai

Álltam feszített vasoszlopok alatt,
Néztem, hogy sírva figyel az isten.
Azt mondta, valami szénanáthát kapott,
De én néki nem hittem.

Álltam ott, meredten,
Mint sóbálvány vissza a házra,
Álltam ott, s kérdeztem,
Mitévő legyek.
Van-e nagy isten az oszlopok alatt,
Vagy bálványaim-e mind,
Kik ide betérnek?
Van-e hatalmasabb, mint én,
Emberi természet.

Álltam, s elmélkedtem jó,
És rossz dolgokon,
Voltam-e hazugság, vagy mi az,
Mi most vagyok?
Láthatom-e még az ezeregy csillagot,
S mondhatok-e olyat,
Az ott meg én vagyok.

Álltam ott röpke pillanatomban
Elmélyülve istenek, és mítoszok között,
A nagy istent keresve az
Oszlopok mögött,
Álltam, s néztem meredten halkan,
Akár a bolygók mozgása,
Ekkor Lázár csendes sírja megbomlott
Bennem,
Mint ki soha nem hitt,
Mint aki csak állt hitetlen,
Elgördült a kö,
S összeomlott minden.

Mikor senki sem figyel

Elemeltem három karton csendet,
Senki nem figyelt, tolvajként lapítottam
Az áruházban.
Mikor senki sem figyelt,
Csöndet loptam, mellé egy kis kedvességet,
Nekem nem volt semmi olyan
Emberi történetem.

Tehetségem a negyedik polcról vettem el,
Mikor senki, senki nem figyelt.
Elmélyülő lelkem minden erényét,
Azt az utolsó polcnak legmélyéről,
A hazugság fortélyait ajándékba adták
A bölcsesség kezdőcsomagjával,
De hazudni már nem ment,
Rossz tulajdonságaim
Ismét kiemelkedtek.

Mikor senki sem látta,
Mikor senki nem figyelt,
Elvettem magamnak
Vagy három karton csendet.

Csak még egy pohárral

Csak még egy pohárral,
Mielőtt elindulsz felfelé,
Csak még egyszer csókolnálak,
Az árulás jeleit mosnám le
Könnyemmel.

Csak még egy pohárral,
Mielőtt végleg elindulsz,
Mielőtt elítélnek, várj,
Csak még egy kortyot,
Az utolsó látomás tüzében
Szikra leszek,
De tudom, újra elalszom.

Csak még egy korsóval,
Csak utoljára törj kenyeret felém,
Csak még egy pohárral,
És lesz még, ki szeret,
Lesz, ki vigye majd a keresztet.

Versenyfutás

Felkészülni, vigyázz, kész,
A rajtvonal felfestve,
Átzúg a fejemen valami puskaporos
Puffanás.
Indulásra készen, de már
Mindenki a célvonal előtt van,
Csak én nézek a rajtvonalról
A páholyban megbújó lány szemeibe.
Annak idején rám se nézett, utált,
S most farkasszemet
Nézünk,
Belsejében valami szent
Aforizmát,
Nem rezzen az ajak,
Semmilyen szemizma,
Nem rándul a kéz,
Csak nézzük egymás lassan elhalványuló,
Világrengető alakját.

A lányhoz, aki mindig ott ül

Reggelente felszállok az „egy a sok közül”-re,
Pillantását várom, míg nézem,
Hol üljek le,
S már a napom nem is menne tovább,
Ha nem nézne szemembe,
Hisz csak egy pillantás,
Emberi törődés,
Hogy tetszik is, és hogy övé a hely.
Mindig ugyanott, mindig ugyanaz.

Most alszik épp, lehunyva szemei.
Mi lenne, ha
Melléülnék, s puszta véletlenségből meglökném,
Ő rám nézne,
S mondanám: Elnézést!
Dehogyis! Inkább nézz még, nézz mélyen szemeim
Vad arcába,
Nézz még,
De nem merem,
Nem vagyok szónoka a kommunikációnak,
Inkább csak nézek,
Nézlek fáradtan,
S orcád tengerében elveszek,
Valami sietős kártyalapot húzok,
De látom, ma sem melléd osztott
Be, isten!

Modember

(Totya [Kettes Kapu, Etnograd, Pál utcai fiúk, stb…] barátom megzenésítésével)


Rácsatlakozik, szívja az adatot,
Tárcsázni sem kell, a déesel adott,
Néz a semmibe, megnyílik a világ,
Hogyha kérdés merül fel,
Egyetlen kattintás.
Színes üveglap, amorf ördögök,
A lejátszóban egy régi lemez pörög,
Itt ott néhol egy biztosíték figyel,
A modem pörög, a modember pihen.
Lelkében valami egészen pillantás,
Az egészet elhiszi,
Az IPé a megoldás,
Itt ott néhol egy biztosíték figyel,
A modem pörög, a modember pihen.

A boldogság egy órája

Szita vagy Te is,
Szitálod élted,
Ne kerüljön bele szenny, és por.
De akárhányszor arra gondolsz,
Le kellene tenni,
Annyiszor a múlt, s jelen
emberének lenni, egyszerre
Nem könnyű.
Élni, mint tiszta buborékok
A jég felszínén, odafagyva
Énekelnek szívderítő gyermekdalokat,
Mindhiába, a kép úgy szűri meg arcod,
Akár szitád lyukas felületén
Beáramló napfény a Lelked!

___enyhe eső

(Ezt is M. Judit ihlette)

Szájra lép a csend! Elkészül a pirkadat reggel, kikel az ágyból, és a napra megy. Szél lebbenti meg árnyát a fáknak, nem volt keresztje a téli lombhullásnak. Ránk szakad az ég, kiabálják furcsán, nézik a kihalt, elszürkült utcát. Megyek egyedül, nincs ki engem ébresszen, nincs ki a félelmet átvegye készen. Hangom elmúlt, néma, de van még apróm bőven, a reggeli esővel elmegyek a csöndbe. Rágom száraz arcom, és kézzel törlöm a párát, nézem szép szemedet, nem látni a párját. Aggódik a létem, leszel e nélkülem, én meghívnálak, de félek, nem elég két fülem.
Gondolj port, gondolj felhőt, és láss napvilágot, szüljön meg téged az, aki sohase látott. Aggódj, mint kéz a kéz mennék feléd, alkonyom a reggel, és szeretni ébredés. Gondolj aranyat, gondolj szép szivárványt. Adj magadnak mindenért kegyetlen hálát. Szólj, ahogyan csak kifér, és a reggeli eső, ne vegye kedved, ha nincs semmire időd. Legyen alakod páratlan az éjbe, feküdj be mellém, csak egy percre, ne hagyj magamra, se arra az órára, legyél örök párom, míg tart a néma nász. Pont, mint egy ópiumszál dereng a fényben, füstje érthetetlen képet alkot. Reggel megyek rabolni bankot, és este kecses frissüléssel zárják rám rácsos ajtaját a háznak. Pont, mint akkor, mikor szívem költözni ment, át értő szívedbe, de már vagy egy éve nem jön vissza. Nem felel, mert rab a te szívedbe, börtönben alszik, és nem kell fel reggel, mert álma szép, hogy ott lehet veled. Alkonyként a pára lecsapódása veri fel érthetetlen álmát, és kiesik kezéből az alma, mellyel érinti a mélán megbúvó hangokat.
Szertefoszlik, minden, mi akarat, és az eső mélán bólogat lent a tetőről nézve. De ki az, ki egykor meglátta szíved, és elkapta felrebbenő szerelmedet; már bánom. Sajnálok minden egyes percet, melyen nem melletted kelek. Színeket látni annyi, mint istent, melyek lebbenek fel előttem, és térbe nyúlni, átrakni a fákat, teremteni szivaros, bólogató fények tengeréből pár alakot, és nézni, ahogyan azok elhaladnak. Félve, mint szörny nézi a szépség erejét, úgy búcsúztam. Úgy nem néztem vissza, mint lehulló levél a fára, nem voltam keserű magja derengő mivoltodnak, de lennék hatalmas tengere! Csak engedj be! Érezd, érezni annyi, mint teremteni. Annyi az élet, amennyit elengedünk belőle, és kérhetjük vissza a számlát a pultnál.

___mondj valamit

(Tényleg sokat foglalkoztam M. Judittal)

És néz az isten, megbántva fekszik a lent alatt, és mormog egy apró fa darab, hogy ő megint úszik a Dunán, és senki nem látja. Hányszor kell még félredobnia önmagát, és visszaúszni, hogy végre észre vedd, ő az, ki téged úgy-ahogyan, se szeret. Pislákol a mennyben egy apró lámpa. Kopott limuzinból egy apró fáklya, és néz is az isten, hogy ő szent, hogy ő e földnek valami ingere. Tétlen habok közt fullad meg lelke, és poros hangokat szór a rétre. Alkalmi szexet űz ő egy nővel, ki nem is a szerelme, csak éppen ő járt arra, ahol derengett egy apró, színes virág. Ajkadból a méz harmatgyöngye füstöl, mint szél árasztja el szavad, ahogyan azt akartad mondani, élsz. Poros alkonyként csap le rád a szó, hanyatlik ezer megmondható, de van, kit kiejteni nem lehet. Kinek szava édesebb e szónál, kinek érintése mélységeket tőr át. Légy velem, és álmod szent hited, álmod isten szavát, mert ő szólít, bokrokat vág, és kegyetlen érintések záporát hallgattatja el. Színezi a létnek összes fokát, és szemed görnyeteg alkonyából érdesen tör fel a pára.
És néz megmeredve a méltó nagy isten, kezében fogja,amit elhittem. Állít elém örök nagy hitet, de szívemben a hit már régóta sziget. Nagy óceánok mélyén rejtőzöm én, várok egy halra, kitől szívem remél, remél balga hangot, ékes ölelést is, vár nagy szavakat, vár egy érintést.
Kölcsönvett szavakat írok én e lapra, nem bírom feledni, szívem olyan balga. Nem bírok félteni, és nem akarok semmit. Nem fogom az életem egy pontra helyezni. Látni színes magányt, és kellő ingereket, vizet húzni kútból, ahogyan elmegyek. Régi elemeknek megállított hátán vár a nagy isten, és kérdezi; kit látsz? Látsz e nagy reményeket, látsz e engem is, szólj csak egy szót, és elhintem arcomon. Őrizem lelkemben ékes, nedves szavad, arra, hogy aludjak, ne hívjanak holtak. Elmenni volna szép, és hazaindulóban, várni a szívedet, és várni néha szóra. Boldog szemedben keresni az istent, nézni a szavakat, hátha az egyiket te mondtad, te adtad nekem, de eddig a posta is csendes.
Nem jutok eszedbe, nem látom már arcod, végig a szívedet eltüntetve tartod. Nem hinném, hogy valaha ajkam téged csókol. De jó a remény, és a hit, ha hiszed, hogy remélni csak annyi; amit látsz az nincsen. Végemet érintem, és elmúlok porosan, halkan az isten is a vállamat rúgja. Áldozatként fekszem a fán, mely elúszik, és térdre is borulnék, de lábam nem nyugszik. Féltem az erőmet, és féltem néma szádat, csak egy szót adj, és kitárom imámat.
Csak egy szót adj, és kérdésem alapja áll majd előtted hidegen hagyva. Száraz, széles gallyak állnak a farönkön, délibábként hasít a Duna szürkés vizén. Boldog voltam akkor, és most is az vagyok, csak ne látnám szememben elmerült alakod.
Alkotni várat, nézni vörös szájad, nem kell. Elmerülni árnyalt, eltűnt kedvben. Józanul inni pár pohárkával, csak egy szót mondj, s mondok rá hármat. De száj nem mozdul, nem ad ki hangot, porosan tornyosul nyakadon a torok.
Várj, és dédelgesd magadban, lesz még ennél jobb, és az az öntudat, amit hinni kezdtél, létrára mászva énekli dalban megfogant ihletét az ősztől. Reagálva néz, mint boszorkány a tetőn, látja a vidéket, és integetőn szemedbe kacsint.
Árnyalatnyi finomsággal, akár a szél a réten, annyira észrevétlen siklott végig szavad a tájon, gondoltam mámor, csak szólj, és én már várok. Akarok látni benned szavakat, akarom, hogy lássam, érzésed lágyan simogat. Angyalok, rét, és minden, mi volt, az nem más, alkalom, hogy várd a csodát, állj két lábra, és jelened szemébe nézz. Van e még visszaút, és siklasz e a régivel, vagy feledsz mindent, de akkor és is vele. Megyek szertelen foszlányok láthatatlan nyelvén, lángok csapnak fel jéghegyed tüzén. Bíborkék maszlagok folynak szemem előtt, a papír végleg a lelkembe költözött. Angyal voltál, és sírtam, néztem némán a földi holdat, és sírtam, akár a madár. Akár tovább, akár egy andalító szó, nézz a papírra, és mond.
Legyen áldás, szüntelen béke, derengjen vissza a mezőre, és kérdezze vissza, van e nagy isten. Figyelj, csendben, s a táj gondos szellemiséggel felel. A romlott büszkeség színe hull a fáról, annyira akartad, te sehol sem hibázol. Nézel a szavakra, pakolod egymásra, délutáni, mosdás, akár a szieszta. Pattog sárga labdám, de csíkosat szeretnék, várja a tenger, ha mindezt te hinnéd. Várj, gondolj szavakra, aludj, az élet nem az, mi elringat. Szemem fényében ellipszis zöld lebeg, kocka pirosokkal meghintve e telet. Háromszög élénk szín a hátamba nyilall, azt kérdi vagyok e,vagy nem vagyok; zavar. Pontyok lépése a mély vízben lebeg, a szürke már látható, de élénk a fejem. Angyal szárnya, mint halk fuvola, zeng, akár a sarokba megbújó csend.

___ha lennél

(M. Judithoz a kétezer-hetes évek vége felé)

Rétre szálló lágy angyalok térnek hozzád, hogy éljék megragadt nyugalmát szemednek, és térképezzék föl szíved helyettem. Nem láttam még életet előtted, és utánad messze a markába szorulok jelenem minden pillanatának. Régről mesélt nekem rólad a szív, és halkan odasúgta, a szerelem, tudd, nagy kincs. Én fogom, és nem eresztem, mondhatod sárgán, feledten, hogy vagy, de én már elhinni nem tudlak, csak szeretlek.
Ha lennél egy zászló mely lobogna serényen az égen, fognálak, és lobogtatva büszkén viselnélek. Ha te lennél egy vár, mely áll a hegy ormán, és onnan tekintenél le, lennék fa, mely visszanéz rád. Ha te lennél a tó, melyben fürdök, inkább hal lennék, hogy örökre lelkes, frissítő vizedben ússzak. Vagy lennék bokor, mely vized issza.
Változatlan koboldok járják a vidéket, s vigyáznak féltve néma álmodra. Szeretni, akár egy mogorva ellenállót este, úgy nézek mély szemeidbe félve, csak adj reményt uram. És remél a szív, hangját hallassa. Nem bírom némítani, csak úgy piszkozatba írom, mit ad a csönd, s valami szám a rádión, keresztül az éteren, most itt van, de én tekergek valami folytonos bástya körül, ahol a vének asztalnál ebédelnek, és méla, forró kebled szárnya lép be a bálba. Alakod felcsigázva szemedet igázva mond örök áment. Hogy a vidék is elmehet, nem kell, hogy tér legyen, az idő engedjen, csak a vihar oszlassa szét régi álmom, hogy nézzék bástyád, hogy legyen egy kiáltvány, ami csak éretted szól.
A nap tapsol, és felállnak zúgó angyalok. Mind érted élnek, és érted hajol meg a hold, és látványként mind a csillagok szertefoszlatják minden bánatod. De lásd, miként régen, úgy volt szép, ahogyan azt apáink megélték. Rengeteg szívet pazarolhatsz el, rengeteg érzést csaphatsz a falhoz, csak nézz, nézz egy csupasz bokrot. Nem nézi ki volt, nem nézi, most ki, és láthatatlanként a tájat szépíti. Régen ő volt a zöld, és ő volt a kikelet, de télre a színe aligha szédület. Álmaimban te vagy egy alvó tulipán, és álmaimban egy leány az ablakot lemossa. Álmaimban térdel egy gondos kert mellett, nézi a tulipánt, és a kék eget. Nézi rémült arcod, nézi a fényeket, az ablakon át a világba révedek. A kert, mely ismét agyamnak záloga, felmerül a gond, és az áradat.
Gondolj néha jövőt, gondolj álmokat, nézz a világ sírjára, gondold, hogy meglakolt. Gondolj szárnyakat a világ hátára, és röpülj vele el, míg nem leszel álmatag. Szaladj messzi égen, fürödj napsütésben, és álmodj olyannak, amilyen életed. Ha nem vagy még halott, hát akkor ébredj, nézd le a csillagot, mert azért én nem megyek. De hozok neked vizet, és hozok földet is. Hozok pár virágot, és mindent mi élvezi közelséged enyhe hangját, közelséged hős jóslatát. Nézd, miként arcodra fényesség költözik, hiszen a hiányod a napnak is végét jelenti. Rémület, mely elmúlik, ha feléd néz a csend, és kegyelmét nyújtja át a bűn nélküli agg, akkor kárhozzak inkább papírtól mámorosan, és éljek szürke szemmel, de lássam a színek minden világát. Halk hang kezdi súgni dallamát a szélnek, és vigyázzba állnak, mind, kik szeretnek téged, de én már akkor nem leszek ott, nem állok melletted, hiszen haladni, indulni kell, hogy a világ színe megnémulva, árnyékot vetve vigyen haza, s szeressek egy mogorva, de mégis létező, szőke, értelmét vesztett lényt, aki csak azért, mert nem vagyok szegény. És létem árnyainak urát megölni indulok, hiszen inkább a kárhozat jegére rakjatok tüzet, és az óceánt locsoljátok meg hideg vízzel. Nélkülözzetek inkább halhatatlanságot, de bocsássatok meg nekem, hogy vég nélkül szeretve összefonódtam az ágyon, angyalom járdáján végigszaladva keféltem őt, és nem néztem ki, miért szeretne lenni. Csak egy volt a szent, hogy kúrni is annyira szomorú, mint szeretve a félelem rejtekén megbújva állni. Kezedben a szívet tartva, mely egyszer benned dobogott, eldobva végleg, nem kell szeretned, ahhoz, hogy létezz, csak élvezd a világ zugait, kiélve poros vágyad, menj neki az ágynak, akárkivel, csak nézd meg, hol a szíve.
Angyalok jöttek értem, félve nem kell északnak menni, ha félek inkább délre megyek. Elhagyom egyetlen szülöttöm, aki nem én vagyok, csak egy torz, önmagamból előpattant véletlen szerencse. Itt hagyva ez énem új útra kélve megingok. Többé hozzád vissza nem térve feledve, akár egy egérke feledi mindazt, amit egy macska csak tenni tud vele. Szívtam magamban derűs, arany hangod. Leplezve, végül éhezve akartam folyni a havon, és lépni át tengered, vigyázni, fel ne ébresszelek, és csak nézni, ahogyan alszol.
A múlt bűnei hamisan csengnek, és felforr agyamban egy álnok, nagy tenger. Péntekre várva ma még csak kedd van, vagyis hogy szerda, csak az óra kullog a vér lázító homlokán jónak, hogy lesz még szebb, de jobb, soha.
Árnyak lépnek elém, kérdeznek serényen, a papírt miért, a feledést miért nem. De kell nekem a csend, és féltem a magányom, féltem megőrzött, hallható hiányom. Régóta élek alkonyos magányban, és szerettem érezni, hogy engem anyáznak. Szerettem inkább egyedül kitérni, és egyedül a kocsmában, sör mellett elülni. Régen, mikor szelíd, foltos gyerek voltam, anyám szavait meg nem hallottam bár nem volt hozzám sok, de mindig éreztem, amit mond, az az élete. Nem is bíztam másban, csak hadd hallgassam őt, és kényeztetve magam megittam egy sört. Világok óráján, térdre borulva talán még az isten is, lehet hogy megunta. Pontokra osztotta kicsiny kis életem, a soha véget nem érő képzelet.
Borultam magamba, hátha a hiány engem is annyira, akár a magány. Bíztattam magamat, lesz még akárhogyan, de nincs sehol szíved, akkor az ég áldjon, és menjél híredül. Vagy isten hírével, de azt már elvitték, mások mentek vele, s nem hagytak semmit. Üres volt a bátorság, és üres volt a szép is, mikor engem a földre küldtek. Nem volt arányban a kegyetlen vihar, és eső volt, ami tombolt. A járdán koldusok ültek, és szivart szívtak, nagy tüdővel. Kátyúkat temettek szorgosan rabszolgák, és felrobbant valahol egy atommag. És nem nézték fentről, hova küldnek engem, s nem gondoltak arra; erre figyelhetek! Délen eső esett, nyugaton szél, s zápor, ott ahol voltam, fagytak a virágok. Délen tél volt, és északon paráznák, ott ahol voltam, nem volt még szivárvány.
Elmaradtam tőled, nem néztem az eget, csak a földre leeresztett, gondolt tekintetem. Félre húzott bokor voltam az erdőben, minek mögül hárman egy vadállatra lőttek. Nem voltam én ember, s nem voltam élőlény, csak egy hideg zápor, mely a földre lepottyan.