ásítasz

Most jönne valami egészen diszkrét, és erkölcsös, hogy a kezed szájad elé teszed, s ezzel reteszeled el a hangokat. Valami egészen különleges kristályszerű anyagot folyatsz a vízbe, hogy úgy érezd, meg lesz mindened.
Reggel volt, mikor még a délelőtt este, s türtőztetni magam akkor sem, ha a lélek a testbe furakodva nézte szempillád örök simogatását levegőmnek.
Ásítasz. És ismét kéz a kézbe járkál a szem a felettébb érdektelen dolgok zűrzavarában, hogy jó lenne most egyet aludni. Kicsit ráeszmélsz, jöhetne valami új is, a tévé a rádiót ontja, és a kép elköltözött Alaszkába. Aranyat hord az éktelen káromkodásod, mint valami neve sincs részeg a tegnapi tetőn ásít.
Én is berúgok. Már vagy egy hónapja nem ittam sört se, meg semmi alkohol nélküli dolgot. Száradok. Víz nélküli ásítás vagyok, s elém rakod takaró kezed.
Ásítasz. Méla bús takarása a holnapnak szárnyán felém költözött, és drága testek éjeli virgonc tornája már nem izgatja testem, csak élni akarok. Szeretni téged, mint eső a napot, hogy szárítsa fel lelkemben azt az összes árvíz szennyezte tegnapom, hogy ásítás vagyok. Hogy az vagyok, aminek látni vélsz, és nem tündöklés, van valami igazán drága párnám alatt, kiterített ásítás vagyok.
Csak egy emberi momentum, mely pillanatot ad a felfrissülés összes szava nélkül, és ébredés vagyok.
És nyújtozkodsz, ameddig csak takaród ér, de engem fel nem érhetsz semmivel. Ott ülök az éberség, és magány fokán. Mert ásításnak annyira jó vagyok.
S Te ásítasz. Valami mérget gyömöszölsz be a szádba, valami cocacola elázva ringat, vagy pepsit iszol, mert az annyira élénkíti lelked. A redbullba vetett hited vagyok. Ásítok, mert ásítanom még szabad.
S repülnek a percek, mint ahogyan a Ady percemberkéi sorra jönnek, az ő idejüket élve ásítunk együtt. Mert ásítani szabad. Mert jó, és kicsavarva minden vasbetűt a polcról, elmegyek, s alszom valahol.

___a titok

(szintén egy M. Juditos bejegyzés valamikor a 2007-es évek vége felé)

És elmém minden bajával haragszom a világra. Elmélyülve szeretek ülni a csöndben, vagy zenét hallgatva Bartók figyelmét diktálva, miként a száj tátja magát a fáradt szemre. Úgy élni, mint egy gyermek, aki semmit nem akar a világtól, és tudni, amit én tudok, hatalmas, és fárasztó. Megingott a lélek párbaja az este, és félelmemben hatalmas gázolajteknő terjedt. Boldog pillantás leengedi magát, és a lefolyón velem együtt a világ is önmagát. Hibáztat minden, mi éles. Nem akarok látni, csak megcsalni akarom a félelmet. Nem akarok hidegen meghalni, és legyek mogorva, akkor sem tudom kiadni magamból a lelket.
Szeretni úgy tudok, mint bárki más, de rejtelmem vad. Akár az őserdő. Nincs kapaszkodó pontom, csak átalakuló felületem hamis hangja. Meggondolatlan pofonoktól érdes az arcom. Az élet hamis terjedése gondolja magáról az időt, és nem szeret engem. Csak forgalmas időben merek az utcára lépni, hogy senki ne ismerjen meg, és hatalmas léptekkel, lecsukott szemmel alszom.
Titkaim hamis vallomások, hiszen féltve őrzött álmom a hallgatás. Nem beszédem a kenyér, és nincs ordibálásra vágyam. Halk szivarként égek el, és parázsom megrázza a világot. Dereng a félelem, és isten is a helyemen áll, alkonyatkor kilépek az utcára, és ő borral vár. Megszünteti a lépéseket, felvesz a vállára, kinéz az ablakon, és beül a volánhoz. Megkérdez még engem, hova vigyen útja, de ekkor elalszik, és ráborul a pultra.
Zavarodott isten az én megváltóm, neki nincs hiánya, és nem is olyan bátor. Megeszi a vadat, és a zöldséget, nem válogat gömb, vagy kocka között. Félelem a vára, és bátornak kell lenni, de egyszerre szalad, és áll a hegyen.
Nem ad parancsokat, melyeket be kellene fogni, és nem is kérdezi, ha nem vagyok holmi utánamenő száj. Nem akar tőlem az égvilágon semmit, csak szeressem őt, és ő eltakarít.
Életem hibái jöttek egymás után, nem volt megállás. A szürke hétköznapok belepték fejem, és nem volt gyermek szívem. Nem akartam átlépni egy hasonló világba, amit annak idején elhagytam.
Az a világ élelmes, és megszabott volt. Egyik nap terve jött a másik elhagyatott nap után. Tervekre, és megszabott órákra bontva tértem nyugovóra. Testem teleszívtam édennel, és azt hittem, ez a világ, mely szeret, és félelmem halk volt, beszéltem, és tudtam, nekem van még jövőm. Alkalmi szexek tudták a jövőt, és kapcsolataim sorra hullottak a mély embertelen posványba. Női testek szabadultak örök fogságból, és sikoltva mérték fel a helyzetet. Gondolatom árnyai kezdetben hangosak, majd csitultak voltak. A testek felvonultak, és trágár hadak istene dübörgött felettem. Annyira mély szeretőim sohasem voltak. Mind csak testi vágyaikat aprították rajtam, és kézen fogva az ágy felé húztak. De mind-mind unalmasan, és foszlányok tengerében úszva üdültek, pihentek meg lábam tengerén. Nem akartam semmit észrevenni, és nem tudtam hiába szeretni. Agyam megpihent, és szerelmeim sorra ádáz küzdelemben megölték érzésem. Ezek után reményt vesztve hallgattam a pimasz kérdezések mélyre süllyed árnyát. Nem mertem senkit szeretni, és ha jött is valaki, zavartam, menjen, nem akarom látni. Enyhe alkalmakkor megpróbáltam, de félni kezdtem, ahogy most is.
Féltem hajlatoktól, féltem a gondoktól, és szerettem volna végtelenül szeretni. Alkotni akartam a vágyat, és forgatni pipámat, de szívem összetörve a régi dombok alá bújt, nagyapáim sírjaiba vonult.
Gondolataim mérföldekre magukba fordultak, mikor a drogot letettem, és az elvonó hűs falai közt rólad álmodtam. Nem tudtam, ki vagy, és nem éreztem az érzést. Halkan megbámulva egy csokrot, szaladni kezdtem képzetem vidékén. Leültem melléd, fogtam lágyan kezed. A rét enyhe bokrai rám vetülve érezték a csönd mámorító fogságát. Reggelenként néztem a plafont, és a lezuhanó falakat. Sírtam is néha, mikor isten nem állt szóba velem. Nem akartam magammal sem beszélni, és kellett a végtelen magány. Még a halál sem volt igény, nem úgy, mint annak idején.
Igen, voltak pillanatok, mikor nem depresszióból, nem is szelekcióból, de még véletlenül sem alkalmi reakcióból el akartam hagyni megszokott világom. A hangulat nem depresszáns, régen volt, mikor az életem befordult, és kényes öleléssel hívta a halált. Szomorúságom néhai vágyait fojtva a késbe kapartam lelkem belsejét. Tündökölve akartam látszani a csillagok egén, és lenézni onnan a földre. Nem a kíváncsiság vezetett, hanem a tér által hajlított halál. Megnézni az üres doboz féltve őrzött belsejét. Ma már életem legnagyobb félelme a tündöklés. Rettegve pillantok a halál hátára. Elbújok mögötte, és kinézve válla fölött tekintek előre. Nem akarok előtte járni. Hatalmas végre számítva kivárom a halált. Boldogan félek, és öröm nélküli hadat üzenek a végnek. Létem sajgó testrészeit levágva kelek új útra.
Balga hitet szórok a múltra, és élesen a jövőt fékezem. A ma pillanatát a múlt lidérceire építve kerülöm a jövő hibáit. Mint akadva a szalag, néha-néha visszahúzok. Nem mennék előre. Leragadva 1800-ban szeretnék élni. Hajlani a térrel, és nem foglalkozni az idővel. Számomra az idő fagyos tenger, mely iszapos lápon áll. Emberi szülemény, mely létét hazugságok takarják. Nincs tér, és idő univerzum, csak egy van, a most. Leesett ablakok által nyitott ugrás messzire visz. Meghalva alél valahol a tér, és azt idő meg nem törheti.
Bizonyos élet jelek viszont szív hangot adhatnak, és a vér lassan áramolhat az érben. Ha nem látni kecses boldogulását az időnek, akkor minek is létezik. Az ember agya megmeredve száll, és kettészakítja a fogalmak porait. Mint a fagy, mikor eljön közénk.
Élni akkor is kicsit túlzás, mikor gondolataid végleg ürítik a messzeség színeit. Futni akartam veled. Futni szállva, és ordibálva, miként ezt oly sokan teszik. De én nem tudok. Nem vagyok jó szerető, csak a messzibe tévedt hangokat szedem össze neked. Ebből emelek oltárt, és áldozom fel magam, mint egy újszülött bárányt.
Csupaszítva lelkem, futni akartam veled. Érezni a szélnek csapását a sárban, elhúzva mellettünk, vonatokat várva. Futni akartam veled, akár a térben az idő hempereg.
Néztem a tévét, és közben csak egy járt az agyamban. Mennyi mindent elkúrtam a múltamban, ami véget ért, szívta az agyam, és kezét párnámra rakva kikapcsolta a tévét. Bennem élt tovább a gondolat. Végignézve, mint egyfajta híradót, fejemben félig megtett mérföldeket sétáltam.
Utazásom szép jövőt mesélt, de a múltat takarni akarta. A titkok, melyek lebbentek elém, sárga levélként hulltak alá. Megmostam arcom, hátha jobban látok. De a víz, mely elfolyt ujjaim közt, nem volt más, mint idő. Az az idő, amelyet pazarolva dobáltam szét. Az az idő tengerré eresztette magát. A jégkocka elolvadt, és vize hidegre áztatta testem. Megformálva bennem a gondolatot, miszerint ha veled lennék, összeállnék, újra jéggé. Megdermedt bennem az idő, kicsit hártyás jég telepedett agyam tavára. Veled lettem, veled léptem, és gondolataim festményein te voltál a világ. A művész, ki kifestette belsőm, rólad mintázta az esőt, és a szelet. A felhők mámoros csordája rád emlékeztettek. A fény, mely megszűrte a telet, rólad mesélt, veled ábrándozott. A nap az égen eltakarta múltam bukásait, és csendes záport szórt tavaszi énemre.
Az ópium elkezdett sírni, és halkan a várba vonult. Feladta érdes táncát a por, és kezdte felszárítani öreg ráncait. A nők, kik érdemtelen jellemmel foglaltak helyett emelvényemen, forró csókkal távoztak, és eltűntek a kékségben örökre. A tisztás, és a szemétdomb, mely agyamat hátráltatva emelkedett a magasba, alámászott a vidéknek, és mély helyre távozott.
Élénk virágok kezdtek nőni a helyén, én mégis szaladtam, és tépkedtem őket. Nem akartam hibába esni, és nem akartam vény nélkül kezelni szerelmem. Nem akartam boldog lenni. Másnapra viszont szívem sírján térdepelni. Letéptem arcomról ami még rajta volt, és beragasztottam a sötét lyukakat. Borostám ideáljait kitépve magamból bujdosni kezdtem. Szirének dallamára táncra perdültem, és zuhantam végig a tengeren. A sziget befogadott, és ott némán állva, hallgatva éneket megmérkőztem ezernyi, gondos szellemmel. Vért izzadtam, de nem akartam közeledbe menni. Nem akartalak híd nélkül szeretni.
Bort akartam, ahogyan azt régen, az örök, világos napsütésben. Pislogtam némán, vad öleléssel, de vártam, mert karom tőled távol.

tévékettő_megaz_ertéel

És mikor hívsz meg egy sörre? Vagy netán, egyáltalán nem a reklámokból épült kártyavárad romjaira helyezed megfeszített hasad, mely sörtől duzzad ékes hamissággal a tiszta lélek zöld fokán? Reggelizel, marhát, sertést egyaránt, s tied a színültig teli málnalekváros üveg. Reggelizel, nőid a tévén keresztül tömik a fejed, majd ebédidő, s ugyanazok az arcok kékítik alkonyatod. Filmeket látsz, s nevetsz rajtuk, mint egy pohár alapanyag az esti kocsmához.
Derítőt szedsz, hogyha a tévé nem vidít, akkor az alkohol helyén némi „halucinid” gyógyszer fesse a betűket.
Minek nézed a tévé zárba festett reggelét, akár egy polc, melyre képeket pakolnak, várják a reggelt a hálivúdi zajongás közepette. Nem bírok aludni. Valami elszenderíti kecses női melled, mikor lefekszel aludni. Mellettem vagy, de egy perc, s alszol is. legalább valamely szexualitás reményében aludni akartam én is. Nem vagy, csak a tévé boldogít.
Rég nem néztelek. Mellettem fekszel, s a tévé hangszorója rádveti a fényt. Kicsit éhes vagyok, kimegyek a konyhába némi maradékért, s tetőm ablakábol besüt a csönd.
Zaj van! A rádió kikapcsolva, de már lelkem annyira fogja, hogy vissza az éterbe. Sietek, mert a hiradó kék fénye telíti szívem mindenfajta áhitattal, és megbújással. A kocsmába a srácok most sört néznek, s mellé reklámot az üveg falán. A kivetítőn valami meccset fúj az egész biró, mikor én betoppanok.
Kérditek, az asszonyt hol hagytam valá. Már vagy száz évesztendeje ki sem tettem a lábam, hogy ne higgyétek azt, valami mamlasz vagyok. Nyuszi ül a fűben.
Térdik sáros lettem, az eső szitál, és nem hagy a csend.
Gondolkozni idebent annyi, mint mikor általam hirdetett óceánjárókkal repültem körbe a földet.
Valami itt már régen nincs rendben.
Mintha csak egy pillantás hiányzott volna, hogy legyek úr a környezetemben, de visszafogtam magam, és nem feküdtem le minden egyes édes ribanccal, aki csak felajánlkozott. De már bánom. Valami elveszett bennem akkor, mikor arra vártam, valakit elvegyek. Valaki majd az enyém, de másé lesz később. Csalfa hölgyek éji nyugovója.
S már az asszony is a sör helyébe hull. Vár egy biztató ‘seggrepacsira’, s mint valami álmatag szerelem, a vízre hajtom szürke szemeimet.
Delet várok. Már fél napja csak akocsma hangulata fogja szemem, otthon szól a tévé, mint valami kélyes verem, s más pacsizza hölgyem hátulját. De nem érdekel.
Csaljon azzal, akit ő szeret, én nem szeretem, mert szeretni csak azt fogom, aki igazán nevet.
Aki nem azért ad hitet, mert ő akarja, hanem mert látja, visszaesett déli ivással köszöntöm az istent. Az pedig már lélekvesztő.
Ingerlő a tévékettő. Minek is szólok róla. Legyen reklám nélkülem is az ige. Kapcsoljuk gyorsan az átévére. Vagy a.
Az ertéelek sorra birizgálják fantáziám, voltam ott egy hetet, s szürke mélabús származékok hegye dőlt meg rendjére az isteni színezék martalékának gömbjébe.
Annyira értékelek mindent ami szent, s veszem kabátom, látom dideregsz, de már nincs álom a mindenhatóság felett. Elmentem. Asszonyom várjon a sorára, vegyen egy jó dugást a szobára. Én most elpakolok, és megyek.
Vissza se, vissza nem nézek, a tévét kikapcsolom, a távirányítót bedobom a kútba.
Minek lenne szinkronban a tévé az aggyal, anyaggal.
KI? kapcs!

A békák boldogok

Árnyak vetülnek, sírnak a dombon,
Hasztalanok a percek nélküled,
Ráérek még, nincs sietős dolgom,
Visszavarrni nehéz, ha leszakadok.

Várni, hogy lesz boldogabb pillanat,
Boldogabb, de kinek kell, ha velem
Vagy, az istállóban ló bólogat,
Nem én vagyok egyedül hasztalan.

Most sírni kellene, de ez még várhat,
Nekifekszem egy régi, hatalmas vár
Falának, és elmélyülök: tavasz van,
És békák vígan a vízbe ugrálnak.

Béka vagyok én is a szerelem taván,
Nézem a vizet, gyönyörű a felszín,
Elönt a méreg, az őrjítő magány,
Várom, hogy a vízből előugorjál!

Magánvélemény I.

Mit akartok emberek? Fületek bezárva a hirtelen jött, talányos kísérletezések előtt, és nincs mivé a szó hatalma, ha foszlányokat kerget balga istenetek. Nincs más dolgunk, mint elhinni mindazt, amit a tévéújság említ, a hét filmje lett egy rég feledett, egyszer nézhető film, ami nem éppen más, mint az üvegtigris. Nincs magyar kultúra, nincs magyar film, olyat kell nézni, ami már elaltat.
Mivé lett ez ország, hova a kultúra már a bal lábát, azt se dugja. Kíváncsi lennék, van itt olyan ember, ki szeretne nézni valami jóval hidegebbet. Minek a sok pénz, ha a rádió azt fújja, legyünk tökéletesek, és néha mogorva alázkodással fogjuk meg párunk kezét, s honnan mérik innen a konyaknak felét. Mire jó a kiírás, mely szerint japán, s kínai hordák foglalják el üzleteink. már nekem kell nyelvet, és bűnözést tanulni, hogy legyen mellettem a kormánynak ereje. Kicsit szégyellnem kell, hogy magyarnak születtem. Lennék inkább orosz, az legalább van, van a lelküknek némi mosolya. Ellopják alólunk a tarka-szép mezőt, s már a szomszédból is a teszkó rám köszön. Elhitetik velem, a család, és az árva, nem sok különbség, ha az auchan is zárva. Persze pénzből élünk, tartja a közmondás, és nincs is mit ezen nézni, hiszen a haszon áll, a házhoz a termelő, és jönnek a porszívók, vegyél részt ebben.
Vegyél részt. Sokak elbúcsúznak, megyek én is velük. Ha látni kívánja nyitva van szemünk áporodott lehelete. Kérded, miért vagyok kiakadva reggel? Mert az esti műsorban amerika van felfedezve, s róluk szólnak a megismert csodák, és a jéghegy helyett sztárolvadás van folyamatban. Ma mindenki szerepel, és kölcsönkéri a sózott uborkalevet a szomszédból, hogy abban ápolja fejét.
Miféle társadalom ez, ahol kecses hölgyek amerikából jöttem-et játszanak. Király-kodnak, és ha elszúrnak valamit, eltűnnek egy évre, majd ismét őket ontja a felfeszített rádió.
Gondolkodás nélkül azt az öreget, aki ötvenhatba itt hagyta hazáját, és lehet, azért mert üldözték, de lehet, csak egy szenilis nőszemély csábította el, azt kinevetik, és nem fogadják be. Mert én magyar vagyok, mondja, és nem mentem el innen, itt maradtam, s azért lőttek hátba.
Szégyenlem büszkén, hogy magyarnak születtem, ahol csak ilyen budaházik mennek a térre, és alkohollal együtt felgyújtják a várost. Nem hisznek abban, amit valaki egyszer felépített. Akkor hogy karnak hinni saját maguknak.
Gyurcsányokról nem is beszélve, szeretve egy újabb vihart, az orbánok kezébe adja ami neki már nem kell. Politikusaink mindegyike veszélyes. Nincs bennük se alázat, se becsület. Ha pedig szemükbe nézel, hogy adjanak lakást, én nem kaphatok, hiszen a vallás tiltja, aki meg bejön ide, az bizony segélyen, és kenyér nélküli disznó combokon él. Hol itt a hazai érzés. Hol itt az ön becsülés, és hol itt az igényes haza.
Elokádni magam nem merem, mert akkor sokan mondják, miféle szavakat használ egy fiatalember.
Érdektelen a hit, ha már az ország magának sem meri bevallani, nagy gubanc van itt, és még szépen fogalmaztam. Magyarország, s nem győzöm elégszer belevésni az elmékbe, Magyarország.
Mi ez itt, valami köze nincs vérfertőzés Európával?
És az unió az meg csinálhatja foszlott árnyait a nap alatt, akkor nekünk is levegőt adjanak. Legyünk azok, akik voltunk egyszer, és lennénk.
Ne kell más a székekbe, sőt, inkább csak szedjék meg maguk, de akkor mondják is meg, hogy nekik ez kell. Akkor én sem leszek hűvös a hazámmal. Ne lopjuk ki a korona alól az éket, mert otthon a szél becsapja az ajtót.
Az a szép bíbor párna meg mehet Feri alá, ne ülje el a valagát, de legalább dolgozzon. Ne érdekeljen a korona hol van. Annak már nincsen összetartó trónja. Nincs értelmezése, ne is nézzük a múltat. Teremtsünk magunknak újabb hajókat, és igyuk meg a levét, ha nem sikerül. Ne igyuk tovább a magyar gödör áporodott vizét.
Elegem van az ország múltjából. Elegem van mindenki hazug szavából.
Te náci szegény, aki kopaszra nyírod hajad, akkor inkább menny oda, ahonnan jöttél, engem nem érdekel a hitleri közösség. Nem kell porba alázott feszületet a hátadon hordozni. Ne követeld a Kárpátokat, attól nem lesz szebb a nap. Inkább menny oda. Nézd meg, de szép volt, és ennyi, felejtsd el.
Nem kell új a nap alatt, sem a régi.
A változásokat együtt kell megérni.

Ha pedig úgy hiszed, nincsen most igazam, távozz a többiekkel, s tartsd meg felfogásod a jövőnek. Az ilyen emberekre itt nincs szükség. Legyen már lehetőség végre élni.
Kefélni egy jót, és utána újult erővel vissza a munkához. Zavarjuk ki a kapitalizmust, és próbáljuk elölről kezdeni. Maradjanak azok, akik munkát adnak, de ne olyan áron, hogy neki megérje, nekem meg a szemem sül ki, annyira pofátlanul megszedi magát.
És csodálkozunk, ha tele a pohár.

Végülis? lehetne ez is egy dal

Ha itt lennél, és virág helyett
kék ibolya,
állni helyett ülve, és kocka lenne a gömb.
Álmok várnak rám, a ki nem mondhatatlan,
s nini ott
egy árva kis madár,
átment az útnak röpke pilláján,
de félve, mert ő félt is néha sokat.
A teringettét, megint más gondolat
jött,
Mikor a buszra egy „alkesz” beköszönt,
s te ott voltál némán, a kismadár szólt,
Ha nem kéne önnek, kérném az aprót.
És a részeg felszáll, hogy kijöjjön a rímje,
egy szerény szónak talánya a nem oda illőbe.
átkarol egy furcsa
érzék nélküli szem.
Az „alkesz” figyel.
Néz és vár, szórja az aprókat,
a kismadár az útról egy bélyeget nyalogat.

lomTár

Átláthatatlan figyelmek leégve állnak,
mint rozsdás, fürge kályha mutatja a múltat.
Beléptél, igen! Lomtárad eltakar, felvidít,
de kidobni kellene,
mindent, Mi múlt, mi a régi isteneim
felhőin járnak,
Mindent kidobni,
És térdre borulva félni a mával,
félni istent és embert,
Üres lomtáram hírére felébredek.

Agyam üres tervei kézen fogva állnak,
régi szerelmeket a tűzhelybe dobálnak.
Izzik a rozsdás, rég feledett fa,
valaha egy szék volt, de lehet, hogy bútorlap.
Szikrázik a fém is, felforr a levegő,
a kis kuckó is ég már, akár egy szerető
vallomás,
mellyel nőmre kacsintok,
s nőm mellén a foltot lassan simo
gatom.

Csöndes hanggal ordít a halk zaj

Letekint rám a meredek, viharos szellő,
Kicsiny törpe vagyok én ma melletted.
Nincs időm támasztani megfulladt teremtőm,
Nem tehettem róla, elsülhet fegyverem,
Míg tartalmas alvásom múlása: néhai vallomás.

És kérdezve istent, mi az a zaj, és a csönd;
Mely egybeforrva halk zene, és megfogalmazás,
Olcsó magyarázat, vagy csak enyhe zuhanó gőg,
Tétlen törtetés, visszhang, mely áll a hegy oldalán,
És kérdezi mivé lett a visszaút, eltűnt rég!

Megállva én is nagyokat sóhajtok, cigarettám
Boldog pillantást vet a hátra, kérdezve a magányt,
Mivé lettünk, hova tart szerelmünk zálogán taposó csatám
A szívvel, hogy parancsolni az érzelmemnek csöndes halál,
Elárulva önmagam szennyes létét, dereng a semmiség vizén!

Haljak inkább szárazon a merülő óceán boldog tavaszán,
Döfjön hátba a szív halkuló dobbanása, és kérkedve,
Mint akinek nincs szíve, megnyugvásra éhezve, balgán
Rétre menni, és utolsó pillanatig harcolni a mennyel,
Hogy a néhai gondok lassú szaga érzelemmel hasson.

Kicsiny tűnődés apró lehelete töri meg a csöndet,
Melybe isten zaja körbe ‘köpdel’, és lépdel ördögi tettei
Néma futásával, mert ő szívemre átkot szór, megnézi öntelt
Táncát a bornak, miként asztalról a korsót meghitten vedeli,
Kellő lidércek alattomos hangját hallva átfordul a szív.

És haljak isteni csönddel, teremtőm zaját bele a sörbe,
Értelmem minden gazságával együtt, hogy szeretlek, szerettelek,
Forrva össze minden tekintet hamis folyásával, nézni körbe,
Leheleten táncolni, kicsiny port tüdőmbe szívni egyszer,
És érezni azt, amit eddig senkinek sem, senkivel sem tennék.

Boldog pillanat hangos ajka folyik belém, lelkemből elég,
Nem hittem, hogy vagyok eredendő, és hogy bűnöm mindössze
A megváltás kegyelme által válik szomorú tündökléssé,
Hogy szívem összes baját ajkad csillogása adja, görbe
Szavak ékes mezsgyén futni akarok, kellesz, és nem!

És szivárvány fut végig homlokod kertjén, altatót dúdol
Az isten is feléd, árva hangok, melyek búsan színeket
Dobva rémisztik szavaid „elsoványult” mását, melyet húzol
Kicsiny alakként, kedvem lenne harapni beléd, veled
Almát enni, és kérdezni a kígyót, miként bűnt fakaszt;

És a kárhozat mélyéről kiáltok majd hozzád, szeress,
Akkor is, ha nem látsz, miként azt a nap teszi a földdel,
Éles, szomorú lehelettel éjjel, mikor lemegy,
Elveszti színét, de szerelme fojthatatlan, akár lelkem
Búsuló magja, de néz feléd az éj, a goromba sötétség.

LáSD még, hogy vagy

Lezuhant a fény a keringő föld mellé,
Kicsalva az éjszaka átlátszó színeit.
Hullámzott szememben a kék ég felfelé,
Megmozgatva ezzel lelkem roskadt álmait.

Sikítozva féltek belsőmnek árnyai,
Dolgoztak bennem színes nagy képek,
S álmodtam reggelről, délnek léptei
Fonták körbe alakom, aludtam ébren.

Miként hallucinációk jöttek megszokva,
Térdemben az ideg aligha vinne a rétre,
Mégis elindulva, alakot rajzolva
Figyeltem eldobva, szürke lelkem a mélyben.

Éreztem falakat, melyek omlottak,
És a kert, melyben csillogtak a vidám,
Néhol piros, néhol világoszöld tollak,
Melyek rajzoltak csíkokat szemhéjam alá.

Kergettek foszlányok, nehéz varázslat, délben
Kipihenve létem minden zugát, áthajózva
A nagy déltenger-óceánt,mély álomban ébren
Még sohasem volt agyam ennyire józan.

‘Villanatok’ szürke kékre festve a tájat,
Az isten megmaradt önmagának, és nekem,
Valaha a piros volt minden színnek árnya,
Foszlánya, de jött a titok, a hihetetlen.

Sétálva az éjben, órákat ülve a sötétben
Kezdett feljönni a nap, mosolyt csalva
Pupillámra, hogy van még határtalan önérzet,
És nem kell a valóság, csak is a lidércek.

Virág a réten

Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a tájat szinte észrevétlen,
Taposni földig rejtett kolóniát,
Szívedbe rejteni minden eltűnt zugát.

Élvezni a virágok színes dallamát,
Hallgatni a szélnek hullámzó támaszát.
Siratni elhagyott vizeknek medreit,
Elhagyva végleg múltadnak gondjait..

Leülsz szíved mellé, hol hajlik a virág,
Magad mellé ülteted minden bánatát.
Meséled neki, kit te szerettél,
Átgázolt rajtad, pedig csak nevettél.

Válaszolva néked sűrű csönd fog el,
Elmélyülve magas, villámló fellegen.
Néz reád a virág, halkul a szerelem,
Porban éli át végét a félelem.

Szigorú szemekkel figyeled levelét,
Miként veszi el a napnak erejét.
Pusztulni látszik már, jön a hideg újra,
De szíve nem búsul, elbújik a hóban.

Visszajön tavasszal, kerge vallomással,
Akárhogy akartad, elpusztult virága.
Utódjai mind a nap felé merednek,
De a te virágod már hever feledten.

Rágták őt a molyok, rágta minden féreg,
Mégis megmaradt, de elhullott a téllel.
Utolsó harc volt ez, néhai vallomás,
Elvinném én néked, de így szép az alkotás.

Nézzed büszke szemmel, ott voltál, ismerted,
Minden mozdulatát cserfesen figyelted.
Piros virágának csókot adtál reggel,
Gondosan takartad minden hideg éjjel!

Enyhe pillanatban sétálva a réten,
Nézve a virágot: bár csak észrevenne,
Bár a világ kincse, ha ehhez kellene,
Hogy végre szívét szívemre helyezze.