Elmúlt minden,
Mi egykor egyben tartott,
A végeláthatatlan
Univerzum bolyhos lépteire
Kéklő igazság
Terült.
Lámpámból a fény kialudni
Látszik,
És elsötétült hegyvonulatok
Birtokában
Én csak kis apró
Pontként ugrálok
Isten terhére.
Meddig folyik még az est,
Miként a sötétség markolja át
Szívem,
És fénylő katakombák által
Tekint rám a halál.
Búcsúzni kéne,
És el kellene hagyni a múltat,
Mint kiéhezett oroszláncsorda
Pásztázza át a rónát.
Puszta van. Lelkem pusztasága
Tekint le délnek,
Hol szirtekről az élelmek
Fürtökben nőnek.
Látom már,
Elnézek a fellegek felé,
Kinyílt ablakomon át
Jön át a didergés,
És misztikus lépteivel
Kopogtat a csend.
Ki van,
Hol van ide bent.
Várj, és süppedt óceánok
Sivár gleccsereibe fagyva
Várom a holnap virágzását,
De jöhet még egy
Nagyobb, hatalmasabb,
Ki kis virágomat
Letépve fut
Szép asztalod felé.
Vázába helyezve hervadok,
És nézem kényes pillantásod
Az égre,
Ha nem most, és máskor sem,
De soha ne lenne vége!