Rém-Álmok

“Fölfelé hágtam, tovább, tovább, álmodék, gondolkodám, – de minden nyomott. Beteghez valék hasonlatos, kit elfáraszt gonosz kínja, és kit álmából még gonoszabb álom ébreszt föl.” /Friedrich Nietzsche/

Valahogy egy hónapja kezdődhettek rémálmaim. Jobban fogalmazva álmok, melyek besorolhatatlanok. Nem tudom, mit, és hogyan lehet értelmezni, de megpróbálom kifejteni ezeket. Üresség, és kitaszítottság érzésem kicsit alábbhagyott, de még nem tudom, igazán mire véljem a dolgokat. Vannak kristálytiszta álmaim, és vannak olyanok, amelyek csak jeleneteket toboroznak fel, és olyanok, melyekre egyáltalán nem emlékszem.
Az első komolyabb rémálom egy olyasfajta tököli affér volt.

Tehát. Tököl városában voltam, de nem ma, valahogy az 1900-as években, hiszen a dolgok nem úgy voltak, ahogyan ezt megszoktam. Nem sok ház, földutak, és valamennyi dolog hasonlított, de mégsem. Emlékszem, hogy Egyik ismerősöm házában voltunk, de a ház régi stílusban volt felépítve. Fehér, gangos parasztház. Gyönyörű udvarral, és az ablakból kitekintve fényes világosság volt. Esküvőre készültünk, s én voltam a vőlegény. Tudom, ez nem konkretizál, és érthetetlen is, de valamit mégis jelenthet. Vártuk valamire, de nem tudom, hogy konkrétan mire.
Egyszer csak kaptunk egy telefont. Telefonáltak. A régi korok hős szakában. Nevetséges. Kérdeztem, mi történt, mert aki felvette – nem ismertem fel – furcsa arckifejezéssel konstatálta a hallottakat. Mondta, kedvesem, menyasszonyom üvegmérgezést kapott. Igen, ő Fecske, hiszen, tudtam,. és így éreztem álmomban is. Tehát felborult az autóval, mert üvegmérgezést kapott. Felpattantunk hát egy szekérre, és mentünk felé. Mentünk, hogy odaérjünk, de soha nem értünk oda, mivel kedvesem mondta, most fel kell kelnem, tehát felébredtem. És otthon voltam. Nem tűnt fel, hogy még álmodom, és csak a helyszín, és a korszak más. Az sem volt az igazi, hisz házunk teraszán még nem volt korlát, s a fellegek tiszta levegő zaját keltették.
Álltunk házunk teraszán, édesapám, aki nem is hasonlított valós, mai apámra, édesanyám, aki szintúgy, s mellette nagyapám, akit persze láttam életem során, de sok viszony nem fűződött hozzá.
El kell mesélnem itt róla pár dolgot, hogy valamennyire érthető legyen nagyapámmal való álmom. Nem ismertem őt, pedig egy faluban éltünk. Ő édesanyám apja, akivel Bákómmal való házasságukat szenvedésben élték le. Nagyapám, Dikóm részeges, alkoholista volt. Sok mindent hallottam róla, de egyszer nem hallottam olyat, hogy édesanyám haraggal gondolt volna rá. Szerették őt, de ez viszont nem volt igaz, hiszen soha nem kereste viszont gyermekeit, unokáit. Mikor a gyárból, ahol dolgozott, elküldték elvonóra, egy év tiszta idő jött. Ahol nyugalom, s előreláthatóan békés családi állapot kezdet kialakulni. Mikoris egy év után egy nőért szó nélkül elhagyta a családot, s többé már soha nem nézett vissza. Mások, akik ugye az új családja volt, ezt úgy hallották, hogy az én családom dobta ki őt. Dehát erre megrendíthetetlen bizonyíték van. Egy levél, ahol leírja véleményét, és megmondja nekünk, soha ne is keressük.
Talán a sors iróniája, hogy látott minket felnőni, s azt a mérhetetlen szomorúságot szemében soha nem felejtem el.
Valami ilyesmi volt az én családom rövidke előmenetele. Tehát visszatérve oda, hogy álltunk ott a teraszon, s én néztem Dikót, ahogyan vigyorog rám. Én kérdem a mellette álló ismeretlen nőtől, hogy “Ő a Bruszt Dikó?” – s jött rá a felelet a nőtől: “Igen, ő a Bruszt dikó! Igen, ő a Bruszt dikó!”
Én néztem görcsös, vagy nem is tudom, olyan rémísztő mosolyát, és mondtam: “Nem, az nem lehet, ez csak egy álom, s most fel kell kelnem, Kelj fel! Kelj fel!” – kiabáltam. Ekkor már emelkedni kezdtem a z ég felé, és letekintve láttam őket. Néztem, majd felkiáltottam: “Szeretlek Imre!” Bár lehet, hogy külön, mintha üzenet lett volna, hogy “Szeretlek! Imre.” Ezt nem tudom, mert ekkor felébredtem. Azt hittem ott halok meg. Félelmetes volt, és iszonyatosan fájó képek lebegtek bennem. Azután már nem tudtam elaludni. Hajnali kettőtől kezdve Ébren ültem, és elmélkedtem ezen. Mit is jelenthet.

Ezelőtt csak egyszer, vagy kétszer álmodtam, de azokat nem nevezném rémálomnak. Az egyik az, amit Imre temetésének napján álmodtam. Egy szoba, ami telis-tele volt emberekkel, mintha egy összejövetel lenne, egy nagy családi banzáj. Olyan nyugalom volt a szobában, melyet a földi lét során csak valami LSD-vel, vagy ópiummal tudtam elérni. A gyönyör, és jóság szigetének nevezném. Én nem voltam jelen, úgy éreztem, mintha egy felvételt néznék. Érdekes, és szimpatikus helynek tűnt. Jobban mondva örök szimpátiát keltett bennem. Imre egy öregasszony, nő combjaira fektette a fejét, aki kezével simogatta, s ő mosolygott lehunyt szemekkel, s nyugalommal aludt.

Jó volt látni őt újra. Ezekután úgy álmodtam vele, hogy álltunk a teraszunkon, mint anno volt szokás, és cigarettáztunk. Ő cigarettát kért, s mi mondtuk neki Veres Imre barátommal, hogy mostmár jó lenne, ha te is vennél, mert mindig minket húzol le. Az igazság az, hogy ehhez is valami jelentőséget kötnék, hiszen a valóságban mindig mi kértünk tőle cigarettát.

És akkor jött ez a hosszú, legszörnyebb.

Azután pár hete ismételt rémálom gyötört. Próbálok mindenre visszaemlékezni, de nem tudok. Érdekes volt, hiszen valamilyen rendezvényen voltunk, ahol én már visszavonultam a szállodába. A szoba ágyán hason feküdtem, s próbáltam felhívni Fecském. Nem vette fel, ezért aggódtam. Maj kis idő elteltével már Karonöltve, derékfogva sétáltunk valami ismeretlen utcán. Megálltunk valami csomópontnáél, ahol nagyobb társaságf beszélgetett. A társasághoz csatlakozott két ember, akik kötekedtek. Mikoris elkezdték őket kergetni, az egyik elszaladt, de a másikat ütlegelni kezdték. Ütötték, verték, majd az is kiszabadult, és szaladni kezdett. Nekiütközött egy busznak, ami épp a sarkon kanyarodott be. A busz megingott, valami rajzfilmes ingással, s az egyik oldalára akart borulni. A férfi a busz alá esett, mikoris láttam, hogy rádől a busz. Én elfordultam, s mondtam Fecskémnek, szaladjunk, menjünk innen. Éreztem a testemre csapódó velő, és húscafatokat. Kérdeztem Fecskét, mi ez, s már azonnal mondtam neki, ne mond, nem vagyok rá kíváncsi. Tudtam, mi az, s rémületet keltett bennem.

A félelmeim úgyis utolérnek, s ezért megpróbálok már nem félni semmitől.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?