„Kelyhet a virág tágra nyit,
friss szirma nesztelen nő,
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen nő.”
/Babits Mihály: Mindenek szerelme/
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen nő.”
/Babits Mihály: Mindenek szerelme/
Széna gyullad, ég, mint a boglya, vagy pont az. De sehogy sem fér meg a fejemben, mi az istennek hagyták trónon ülni a királyokat, ha amúgy se ismerték őket.
Pont az a lényeg, amit lényegtelennek tartanak az emberek, megfojtva egy kanál vízben sétálnak a tenger mellett derekukat összekötve. Porzik utánuk a part, s ég a szénaboglya, akár a haj, mely megégeti bokáját, a gyöngy.
A nő pedig csak néz, álmodni nehéz, várni annál könnyebb egy esti gyönyörre, mert ma ez van, s keményen a combok közé csapva vállunk boldoggá. Csak szépen lassan, óvatosabban, mint a vér, mely folyik a szerelemért. Ténykedések, halk muzsikaszó, s nincs evésnek hatalma, megesz a véres kényszer, hogy egyszerre túllépsz a tétlen szaggatott vonalakon, hogy ülnek a nyakadon, a nő, és a gondok. Pontok vonaglanak végig szárnya kelt világnak. Mint hadsereg az elpusztíthatatlan vidéknek, indulunk pontokként szétdúlni a szerelmet.
Kényszerhelyzet, porfészek, s a létrák aléltan hevernek, elképzelhetetlen füstben keringnek az agyak. Porfelhő, a fészek darázs, de a méhek balázsolást akarnak, fáj a foguk a mézre, s csípnek hamvas bőröm alá. Akár a szúnyog, megelégszem a vérrel, melyet lecsapolok tőled, s vége.
Pont az a lényeg, amit lényegtelennek tartanak az emberek, megfojtva egy kanál vízben sétálnak a tenger mellett derekukat összekötve. Porzik utánuk a part, s ég a szénaboglya, akár a haj, mely megégeti bokáját, a gyöngy.
A nő pedig csak néz, álmodni nehéz, várni annál könnyebb egy esti gyönyörre, mert ma ez van, s keményen a combok közé csapva vállunk boldoggá. Csak szépen lassan, óvatosabban, mint a vér, mely folyik a szerelemért. Ténykedések, halk muzsikaszó, s nincs evésnek hatalma, megesz a véres kényszer, hogy egyszerre túllépsz a tétlen szaggatott vonalakon, hogy ülnek a nyakadon, a nő, és a gondok. Pontok vonaglanak végig szárnya kelt világnak. Mint hadsereg az elpusztíthatatlan vidéknek, indulunk pontokként szétdúlni a szerelmet.
Kényszerhelyzet, porfészek, s a létrák aléltan hevernek, elképzelhetetlen füstben keringnek az agyak. Porfelhő, a fészek darázs, de a méhek balázsolást akarnak, fáj a foguk a mézre, s csípnek hamvas bőröm alá. Akár a szúnyog, megelégszem a vérrel, melyet lecsapolok tőled, s vége.