A lányhoz, aki mindig ott ül

Reggelente felszállok az „egy a sok közül”-re,
Pillantását várom, míg nézem,
Hol üljek le,
S már a napom nem is menne tovább,
Ha nem nézne szemembe,
Hisz csak egy pillantás,
Emberi törődés,
Hogy tetszik is, és hogy övé a hely.
Mindig ugyanott, mindig ugyanaz.

Most alszik épp, lehunyva szemei.
Mi lenne, ha
Melléülnék, s puszta véletlenségből meglökném,
Ő rám nézne,
S mondanám: Elnézést!
Dehogyis! Inkább nézz még, nézz mélyen szemeim
Vad arcába,
Nézz még,
De nem merem,
Nem vagyok szónoka a kommunikációnak,
Inkább csak nézek,
Nézlek fáradtan,
S orcád tengerében elveszek,
Valami sietős kártyalapot húzok,
De látom, ma sem melléd osztott
Be, isten!