“idén majd máshogyan lesz”

beugrok
szaladok szétszórtan, s a messzi voltával
a kékbe harapott szálló
igék szólnak közbe

sokáig voltam
pislákoló,
kialvó
tűz…

de ma ez idén
máshogy lesz,
mások olt’nak el
s így leszek füst’lő
pislák’ló
idézet
egy sztori nevezetű
lapban

2012

a fájdalom küszöbe
melyen állok most –
virágzó, tétlen ‘paplan-homok’
talpam alatt,
s míg esik az eső,
zúdul rám égi folyás,
elnyel szirmaival
az ár.

várok,
repedések között folytonos
gondolkozás,
isten teremtményei mind,
de hol a szabadulás,
így,
a világ vége előtt,

hogy mondják, sokan hisznek
a balga asztro-tematikus
okoskodók
szűk, zavaros szavaiban,
hát itt van.

‘Eljövendőlt’ mesejóslás
az álom,
beleborzadt égszínkék melódiák
bátorságot merítve
elrohannak.

s hiszem, hogy nekünk van igazunk,
kik elhisznek egyet,
se az idő,
de még a percet

sem…

‘újrafelhasznált’ vers

áldott a perc, mely áramolni
kezdett, s láttatja velem a felborult
tavakat.
kifordult éji lepléből a távol,
s a sötétség felosz’ni látszik
kormos mivoltából.
bájos liget szerte-széjjel hull,
s keltő naplemente árnyába a lélek
megpihen, megbúj.
jajveszékelés zizzen a tündöklő napfolt
ragyogó orcáján,
s fél a setétség megrekkenő
terén,
hogy többé nem lépdel oldalát
a Föld felé fordítva, s nem
lesz lélegzete a por sivár
hamuja.

különben is, mire fel
éneklik, zengik a napot,
hosszú sorvadásnak indult indulatok
derékba törve integetnek,
jajj, jajj, én itt vagyok,
s elhamvadt földi porba
merítve tollam,
írok, ékesen szólok,
hogy higgyék,
bolond vagyok.

eltűnt. eltűnt a mogorva ábrázat,
mindenek felett Isten oltalmával
használható kezem írása,
bal, vagy jobb kezem fekvése az igaz.
ha hazug szavak kerregnek,
szívem fel ‘s alá jár-kel.
onnét, a távol vad, gesztenyefák
árnyékából jön, döbbent dörrenéssel
adja tudtomra,
hogy élek,
s míg a magosba száll
örömzengő odája,
én itt vagyok köztetek,
leragadt, ostoba finánc,
vagyon, és megbecsülés nélkül.

göröngyös lelkem üde illatával
hitetem el
az emberekkel,
szanaszét hagyott, roskadó mivoltom
már réges-régen,
bárki mondja –
nem én vagyok.

tengernyi elme

élénken,
akár a foszlányokba markolt
kéz hideg lehelete
a felém
sírt méla alkonyából
átlátszó lelkem
felé sikolt.

úgy, mint még senki nem
kérte a rám terülő lapok felfeszített
lelkét,
de vagyok,
és a világ kincse,
melyet akartok

hát nálam
megkapod

várj,
árny
vagy csak sötét folt,
melyet átszakít a körötte
elnyelő fény,
hát nézz
szembe

velem

én vagyok,
hol említett szarkasztikus lelkem
a világra rá

csodálkozik
hogy még megy, hogy még pörög valami
lélekbeli, abszurd,
inkrementális
adaptáció,

mely bennem nő,
nem másban,
hasonul meg velem,
és egy azon,
hogy tartva a testi fogságtól
repülök feléd,
akár szárnyát széttárt madár,
suhanok

a magas fellegeken,
vagyok, és nézek le közétek,

elhalványult,
tengernyi
elme –
beteg

 

Megtörve

Most miért?
Ki vagyok én nekem,
Hogy elveszítsem,
Hogy elveszítselek.

Van még pár ablak,
Nyitva kerreg a hold,
Pár béna ember figyel,
S egy sánta bandukol.

Hol?

Merre vagyok…
Magamba fordult lelkek
Hada sajog,
Bennem.

Ó!
Ember!

Ellep a hideg,
S forr bennem a vér,
Már megint,
Már megint te hintettél
Rám…

S elhervadtam,
Mint egy bús virág.