tengernyi elme

élénken,
akár a foszlányokba markolt
kéz hideg lehelete
a felém
sírt méla alkonyából
átlátszó lelkem
felé sikolt.

úgy, mint még senki nem
kérte a rám terülő lapok felfeszített
lelkét,
de vagyok,
és a világ kincse,
melyet akartok

hát nálam
megkapod

várj,
árny
vagy csak sötét folt,
melyet átszakít a körötte
elnyelő fény,
hát nézz
szembe

velem

én vagyok,
hol említett szarkasztikus lelkem
a világra rá

csodálkozik
hogy még megy, hogy még pörög valami
lélekbeli, abszurd,
inkrementális
adaptáció,

mely bennem nő,
nem másban,
hasonul meg velem,
és egy azon,
hogy tartva a testi fogságtól
repülök feléd,
akár szárnyát széttárt madár,
suhanok

a magas fellegeken,
vagyok, és nézek le közétek,

elhalványult,
tengernyi
elme –
beteg

 

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?