Reggel, mikor délelőtt volt az este
Szunnyadó mi-léte; deres leheletnek
Boldog pillantása esett meg rajtam.
Félelmemben tükröződött a váltság
Angyala szemem borostás ablakán,
Mint szorongó alkotás a vásznon.
Térdre borult alkoholos pillantása
A vágynak, s bennem állt újra lábra,
Mint reggel, mikor hittem, hogy álom.
De ma már nem csak tudom, látom
Szemedben a könnyek vasporos állagát,
Mit teremtőd adott, hogy higgyek.
Szívem minden morajlása rajtad,
Benned is tombol az olvadt harcnak
Magas homlokzata, mitől szél süvít.
Búcsúzni, ha tudnék, akkor sem ma,
Mert még túl korán, reggel van,
Csak este megyek, várj, míg pakolok.
Most a napnak lenyugvó ölében
Ezer darabra tépve széjjel
Ágyadban, akartam, hogy legyen.
Szerelmem alkotása a napba néz,
Tündököl, de kérdésed merész,
Mint árnya a Hold keserű szavának.
Olvasol kettesben, a szív és a vigasz
Ott lapul valahol, ott a terasz alatt,
Csak menj, fogd csendben, némán ölelj át.
Ha ez már nem megy, maradok veled,
Maradok gondolatban az ismeretlen hegyen,
Baljós ásítással hozom el a reggelt.
Virágot is fonok, színtelen aranyat,
Velem talán örökre boldog maradhatsz,
Színes ezüstök porba hullott helyén.
Akár a varjú ‘kár’-olása, mint szó,
Úgy húzódik végig a poros tó
Maradványain elhűlt, hős tested.
És szíved morajlása közben én,
Mint apró, foltos kis tehén,
Legelek pázsitod zöld gyepén!
Ha kell álmod leszek, bölcs álmod
A nyár fokozatain átvállalom
Színe tűnt, halk fennforgásaid.
Te nem vársz megértést, csak bajt,
Mondod: Csak adjad önmagad,
És térj ki egyenes válaszból!
Mintha a válladból jönne ki a görcs,
Aranyos, madárral szálló hölgy,
Érezd kezem, lágy ő itt van.
Itt és nem máshol, csak menjek,
Az akarattal együtt vissza se nézzek,
Porból feltámadt krisztusi ag.
Meghaltam, akár a szabadság ezrekkel
Ezelőtt, százados, morajló lelkekkel
Futok száraz gallyak reccsenő ágain!