Month: 2008 augusztus

Átkarol kezed,
Szemeidben akarok
Aludni.
Álmodni végleg
Zárt osztályon veled.

Nem az én bűnöm,
Hogy megszerettelek,
Ezáltal megbolondult
Kicsinyes agyam,
Hogy őrült lettem,
Nem az én hibám,
Hogy megszerettelek,
Az annál inkább.

Hitelt, kölcsönt,
Házra terhelt zálogot
Veszek fel,
Csakhogy
Istentől
Megvehesselek.

Eladom minden
Földi javam,
Eladom kölcsönöm,
S minden ingóságom,
Majd isten
Elé állok.

Ez nem csak egy
Olyan isten,
Ez a nagybetűs,
Megkérdezem,
Mit kér érted,
Ha pedig nem ad,
Hát elrabollak
Tőle.

Ő felel is nyomban,
Nem érti,
Mit kérek,
Eddig már mindent
Megtett, mi
Kitellett tőle,
De úgy érzi,
Az első pillanattól
Enyém lettél.

Már hideg van,
Legalábbis hűvös,
Iszom egy kiszáradt
Pohárból.
Mikor ezt egy
Fecske észleli,
Megtölti
Saját magából.

Visszahulltam
Alkonyba préselt
Hangulatomba,
Nem látom,
Miként a nap
Felkel,
Nem látok már
Semmit,
Mert semmi sem
Érdekel.

Fecském felszáll,
Visz magával
A föld kerekén,
És már mosolygok
Vele,
Mert az is érdekel,
Mi eddig elvesztette
Értelmét.

Hangulati bizonyságok sora
Tépi fürtjeim,
Gondomban keresem a hibát,
De már látom is,
Miként dob át
A kerítésen egy hatalmas,
Érintőleges kéz.

Nagyot puffanok a másik oldal
Hideg betonján.
Már várom, valaki
Szóljon hozzám,
De ekkor szótlanul odalép
Egy fecske,
Kezét nyújtja,
Míg a többiek elmennek.

Ott marad velem
Valami különös ciripelés
Közepette,
Látványától pedig
Elmosódik a világ.

Kezemet fogja,
El nem engedném.
Ha menni akar,
Hát engedem röptét,
De csak úgy,
Hogy ne tévesszem,
Hogy láthassam,
Miként tárja szárnyait
Az égre,
Miként néz le rám,
S úgy vigyázz,
Nehogy még egyszer
Elessek.

Folytonos következményei
Cselekvéseinknek
A halál.

Se oka, se magyarázata,
De közöttünk mindig
Ott rohangál.

Most mindent
Elölről szeretnék
Kezdeni.
Ha lehetne
Téged az élet
Kezdetétől ismerni,
Végigmennék
Veled
Karöltve az úton,
Az egész
Huszonegyedik
Századon.

A reggel
Ébresztő napsugarai
Kezükben hozzák
Szavaid,
Együtt reményt
Alkotva
Lelkemet felébresztik.
Hogy gondolok-e
Rád? Az nem kérdés,
Elment a magány
Egy nem létező
Szigetre,
S most ott
Borba folytja
Bánatát.

Elhidegült valóság
Csókja a vállon,
Felaprít az idegen
Jellem,
Apró tűzifát vág
Belőlem az isten,
S azt dobálja
Lelked tüzére.

Táplál téged,
Ne aludj ki,
S már a valóság
Is forró csókkal ég,
Az idegen kifejezés
Idegen tőlem,
Mert isten
Bemutatott,
Azóta nem
Felejtlek.

Elkezdődött a befejezés,
Hogy kezdje a véget
A végzet.

Befejeződik az eleje,
Hogy a végére hagyja
A kezdetet.

S most a kezdet szidja
A végzetet, hogy
Elölről nem látni a
Végét, s hogy
A közepe már
Bele sem fér.

Nézel tereket alázó
Tekintettel,
Fecském,
Én nem hittelek.

Nézel rám, nem
Hiszed létezésem,
Nézel nemet bólogató
Tekintettel.

Nemet bólogatsz,
Igenre felelsz
Nemmel,
Mert hogy enyém vagy,
Az a leghihetetlenebb.