Mire felébredek,
Te már szóltál,
Mire kérdezhetnék,
Már rég válaszoltál.
Ha rád nézek,
Te már nézel rég,
Eltekintesz,
Ha eltekintenék.
Alszol,
Mikor már aludnék,
Álmodsz,
De álmod az
Enyém is,
De mire megálmodom,
Nálad már létezik.
Különbség
Nem tudok szólni
Senki nevében,
Nem tudok beszélni,
Mi lehetne jó.
Jót cselekszel,
Ha azt hiszed
Jót teszel,
De büntethetnek-e
Azért, ha szerintük
A törvénynek vétettél?
Nem értem ezt
A törvény-hidratált
Világot,
Bezárva élek,
Nem leszek soha
Szabad rabszolga,
Nem leszek az,
Ki amúgy lehetnék.
Megyek az út közepén,
Kezemben fegyverek,
Lövök egy idegenre,
Az ő hazájában,
De szerintük
Aranyosan szép,
És jó vagyok.
Gomb
Akarat, elmélkedés,
Mivoltja, és nemléte,
Akarat, öntudat,
Szép, és unalmas,
Szavak hiánya,
Nem lehet semmi,
Ami pótolná a gombot,
A gomb leszakadt,
De felvarrni a földön
Senki nem tudja.
Lassú tánc
Elmélyült csendben
Gondolkozó jóslataim
Erős megfogalmazásra
Vannak kényszerítve,
Nem látom mi lesz,
S miként lehetne szép,
De ami igaz,
Az mind értelmet ad
Annak, miszerint
Kényszerképzeteim
Lassú táncba kezdenek
Az élettel.
S táncolsz Te is mellettem,
Lépteim követik lábad,
S követsz Te is,
Lépsz vagy hármat,
Mikor minden
Kezdődik majd elölről,
Vagy netán már
Gyorsabb a tánc,
S irama rémisztőn
Csodás.
Válasz
Kergetem az ég
Elhagyott angyalait,
S már nem fáj annyira,
Ha isten mellettem ül.
Rágondolni szomjúság,
S téves gondolatok
Elharapott csillagán
Érzem magam,
Ha egymagamban ülök.
Éreztem hitet,
S lassan megőszülök,
Már nem kell sok,
S kihullik hajam,
Megöregedek,
De nem magam vagyok
Már,
S a kor elmúlt
Rabjaiként
Mi leszünk csak,
Kik együtt vagyunk
Egyedül.
Velünk ülsz
Némán, csendben,
Isten,
Nézed,
Miként az idő megesz
Minket.
Érintés
Gondba csavart belsőm
Fárasztó magvai
Halvány remegésként
Bocsájtják ki
Magukból fájdalmuk,
Sietős a dolguk,
Sokáig nem maradhatnak,
Mert érintésed
Formál át
Teret, és időt megmozgató
Hatalmas fenyővé.
Én lennék az egyetlen
És most én teszem le
Előbb a telefont,
Hogy lásd, nem vagyok
Lassú.
S most én mondom előbb,
Hogy szeretlek,
Csakhogy ne feledkezz meg
Róla.
Most én kérlek, mond
Hangosan, miként te is
Mondod, mint lelked
Parányi helyéről
Felszabaduló hatalmas
Szeretete miként
Tölt el engem újra,
S miként érzem magam
Úgy, mintha
Én lennék az egyetlen,
Akit valaha is szerettek.
Utolsó ítélet
Ha fáznék, betakarnál,
Ha börtönben ébrednék,
Bennem akkor is őt látnád,
Ha szomjaznék,
Vizet adnál,
S ha éheznék, ennem,
Ha ruhátlan lennék,
Adnál rám valamit,
Ha pedig beteg,
Ápolnál, míg
Meg nem gyógyulok.
S most itt állok előtted
Étlen, szomjan,
Börtönből szabadultan,
Állok előtted felöltözve,
Egészségtől duzzadón,
S már nem is fázom,
Mert betakartál.
Lemerítem magam
Értem, hogy lesz még,
S tudom, hogy úgy,
Nem hiszek senkinek,
S nem szedem szét
A jövőt,
Inkább csak várom.
Ha tudtam volna előbb,
Mi lesz az,
Mi ellazít, és tölt
Fel új erővel,
Akkor lemerítem magam,
Hogy minél több időbe
Kerüljön
Feltöltened.
Lehettem volna sokkal rosszabb
Már tudom szeretetem titkát,
Legalábbis megfejtésének
Szavakba foglalható
Oldalát,
Miszerint úgy szeretlek,
Mint szerethet ember bárkit,
Mint egybefogó szeretet a
Hazugság szavát gyötri
Halálra,
Hogy az igazság legyen
Felül,
S majd ha hazudni akarok,
Ne tudjak.
Most érzésem titka lelked
Tisztasága,
S azzal felfoghatatlan
Nézete a szónak,
Mondod szeretsz engem,
S persze, hogy szerethetlek.
Van még szövődmény abból is,
Hogy szemeid mosolya enyém már,
S hogy amit te szeretsz,
Eddig is azokat szerettem,
S hogy ami ellentétnek indult,
Az most azonos veled,
Kérlelhetetlen mosolyog a vágy.
Érzésem fokozója még
Angyali mivoltod,
S hogy tiszta lelkedben
Megmoshatom kezeim,
Hogy jó embernek látsz,
S nem érdekel múltjaim
Jellemtelen ábrázolásai,
S hogy bukásaim fejemre
Mindig bajt hoztak.
Most valahogy mégis ironikus,
Hogy téged szeretlek,
Mert lehetettem volna
Sokkal rosszabb,
S úgy meg sem ismerlek.