Tisztelt utasaink,
Tájékoztatjuk
Önöket,
Hogy a HÉV
menetrendben
Változások
Következtek
Be!
Köszönjük
Megtisztelő
Figyelmüket!
S mivel más
Választásunk nincs,
Figyelünk,
Ülünk,
És
Hallgatunk.
Bizonyosság
Kering a bizonyossá,
Lehajtaná fejét,
Álmok pisszenései
Odabent,
A bánat fojtja
Vízét a kútba,
Míg kivágják
A létnek
Erdejét.
A tüdő megszakad
Feszülnek izmok,
A nyelőcső
Keserű ízt lát,
Hangok, s
Apró köhintések
Hallatszanak,
A tüdő megszakad.
Elernyed a comb,
A víz kergeti fülem,
beburkol a sötét,
Buborékok
A felszínre
Tartanak,
A tüdő megszakad.
Agyam kattog,
A vér lassan kihűl,
Az oxigén helyett
A víz nyomul,
Meglátok valami
Teljesen hatalmast,
A tüdő megszakad.
Szinesztézia
Kezedbe helyezett
Vékony szemérem
A lelkem,
S te erősítettél,
Biztattál
Bennem
Rejlő képzetlen
Tudásomra,
S itt,
Itt, ahol kecses
Tűzszekéren
Már nem
Illés jő,
Itt ugrom
Én is
A végtelen
Szinesztéziába.
Mint lila hangok
Kéklő selymességén
Pirosan látszik
Át rajtam a zöld,
Úgy üt szíven
A fehér, s mondja
halkan a feketének,
Menni kell,
Itt van az ideje.
A papíron
Megfürödtem ábrándok
Mézes vizében,
Felfrissülve
Esett el a
Megzavarodottság.
Pimasz gyermekként
Ragadtam isten
Átitatott légypapírjára,
De nem mérgezett meg,
Csak csapkodom,
Zümmögök,
S a komisz
Gyermekből
Sértődött
Óriáslégy
Tetem
Lettem;
A papíron.
Nincs, ki megnyissa
Meghalt az öröm veled,
Nincs, ki ráhelyezze
Kezét az égre,
S mondja,
Nyílj meg.
Nékem örök záródás
A halál, örök
Megvitatás
Gyolcsba tekert
Teste,
Nincs, ki
Megnyissa
Az eget.
Lázam verítéke
Lecsöppen, pattan
A kő elvetett
Szegletén,
Sarokkő,
Az éhi kincsekért
Becserélt földi
Jó, és javak
Mámoros bebocsájtása
A végbe,
De nincs, ki
Megnyissa nekem.
Emberek
Emberi arcok,
Sűrített lelkek,
Kolóniákba tért
Megtévedt kertek
Alatt álló babonás
Férgek.
Görnyedt produkciók
Szereplő nemzedékei,
Fattyú hiteleinek
Megcáfolt értelméből
Fakadó, görcsös
Óriások.
De nem válaszol
De nem válaszol,
Hangját emeli felém,
Mozgatja belém
Zsámolyról
A hitet,
keresztezi bennem
A legeslegbiket,
Miként tűnik az azonosság
Fájáról az alma
S eszi azt Ádám,
Meg Éva.
Úgy harapok én is
A mindentudásból,
Hogy tudjam,
Hogy féljem,
Ott az isten.
Rejlik a bizonyosság
Belemélyed kérdéseimbe,
Már hinném,
Hogy válaszol,
Terjed, süpped, s hiába
Szól,
Megkövesedett rézalját
Iszik a ménkű,
Beretválja magát
Kopaszra az isten,
Hogy ő úgy hitte,
Hogy ő azt tudta,
Mit eddig
Se én,
Se te!
Su ta!
Most tudom, és
Tudja a lélek parázna
Teste, hogy
Felfogásba esve
Ma én vagyok,
Holnap csak te,
De egykoron
Leszünk egyszerre
A voltban,
S minden szikrázó
Aprólékban.
Te ostoba
Már nem vagy úgy,
Már levegőnek nézlek,
És égnek kiáltott
Szavaknak,
te ostoba!
Nem hiszek a szélnek,
A meghitt nevetésnek
Nem vagy fanyarú
Asszonya,
Te ostoba!
Képzeletbeli álomszuszék
Székére sűrített paradicsom
Árnyalt semmittevőjeként
Szuszogna,
Te ostoba!