elmúlt fellegek

jöjj velem, ha
meglátsz magadban,
s hagyd magad mögött
a létet.

csókolj kedvesen, s ölelj
szorosan, ha hangod elfojt,
elfojtó habokban
szeress mindenek felett,
s harapj némán húsomba.

támassz bennem furcsa
dolgokat,
szorítsd kezem, mint
egy gömbhajóban
elhalkuló robbanás
zaját
hallgatni órákon
át szokás.

félj szívemben, sárga
napsütést
duruzsolj, ha ketten
többre mész velem,
csak add el nekem,
hogy tudjam,
érzem,
mennyire
szeretsz.

miért van az,
hogy ha kellek,
eldobsz magadtól,
s lehulló permet
válik szívem ütköző
hangjából,
úgy csapódik ki,
mint sár a mocsáron.

ölelj, s kergess
önmagad medrébe,
ne jussak ki,
maradjak örökre,
mért nem hallgatsz?

árván sóhajt, átölel
a vég,
szürke virágok
elsárgult tengerén
vagyok egy keserves ízű,
hajlott bokor,
kire a méh már nem
hajbókol.

legyek benned virágzó
oszlop,
vagy kőfal, mely
leomlik olykor,
mint síró gyermek anyja
ölébe,
úgy járjon át
engem a tested.

forrón ölelj, halljam a
hangod,
kérdezd meg,
melletted miért vagyok,
ha nem látsz most,
s nem sóhajtasz fel,
kérdezd meg, miért létezel.

hallgass bennem eltúlzott
szavakat,
könnyemből egy apró hajnalon
feltűnő hold
az égbolton,
úgy halványul el a szerelem,
ha nem táplálod,
lassan remegek.

jöjj felém, s
ölelj csókoddal,
tárd ki a szíved,
s ne kérdezd, ki
hol van,
csak legyek én, ki
most reád tekint,
adj magadból,
de ne csak egy szeletnyit,
add magad oda
még ma nekem,
s én látni vélem
az elmúló fellegen.

miként a nap
szúrja át a fényt,
úgy hiszem,
hogy szerethetsz örökké.

“elmúlt fellegek” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.