Egy elképzelhetetlen regény I.

„Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.”
/Örkény István: Egy meghasonlott tulipán/

Minek is félni, tengeni, létezni, hazudni, égetni szivacsot a derékba tört kételyek közé, hogy utólag hamiskás tengelynek fordítsunk majd hátat. S tényleg szidja az isten is, meg minden, hogy nincs terjedelme a filmben, a térben, a tűzben, a szerelem, hagyjuk. Inkább. S most még fent vagyok, meg ilyenek, meg még mindig, meg tényleg, meg na ne. Hogy igen is de tényleg.
Porzik a szél, a víz hazug, sűrű a tél, a nyár elfolyt, fáradság folyik végig arcomon. Szidja a mindenség, a fény, a kén, meg hasonló dolgok.
Pirosló kékség tündököl az égen, mikor én valahonnan visszatértem, s üvölteni volna most jó, de mindenki alszik, meg te is, meg ő, meg a miszerinti demagóg pisztolyok serege feszíti szét a tengert. Pofonokat hallgatni nem olyan élvezet, mintha terjedelmes életed gépeled bele a fejedbe. Mintha kéreg rágta féreg, vagy éppen nehogy féreg rágta kéreg lennél, s nem hazudnál nekem soha, mint tűz a polcon, mely elterjedt. Leégetve ezáltal egész házad, s még a naptej sem védhetett meg.
Meg pont, meg ilyen halk dolgok dobognak a szíved leges-legmélyén. Pontok sorakoznak melletted, de te talán vessző vagy .., vagy nem , vagy nem ;.
Ha hallgatok, az csak én vagyok, ha sikítok, az meg pont vessző az ékezet nélküli é-re, meg az égre egy felhő, füst, vagy éppenséggel elvisz a térerő a seregek ura arrébb dől a buszon, hogy hagyjanak békén, békét kívánni annyi mint halált.
Pitypangok már nyílnak a réten, most tapostam össze őket, ahogyan hemperegtem nőmmel rajtuk, hagyjuk, s most is. Meg így szeretem a virágot. Imádom, ahogyan illata felcsap, s a csók mellé tündérpor, angyal-por szitája kergül délvidék óta, hogy na van.
És siránkoznak fellegek a vízen, hogy ez a déli nap gyümölcse, s kéri vissza hatalmas kebleit az ég, de én még fogom, markolom még. Nem lehet vége a fenyvesek sülnek-főnek a napon télvíz idején a balkonon, az ablakon keresztül nézem őket, hogy mi a tündérmesének hajolnak rám. Hogy van még, mi telíti végig az üveget borral.

Előszó

(Előszó ‘Ópiát’ című regényemhez)

Nézzük a haldokló fényeket, s jövőnk képe elénk mered. A világ sorsa a legkisebb átok. A világ! Roskadó leányálom. A világ hosszú zenei mű, de mi lesz, ha velem szemben valaki ül. Mi lesz a sorsa az ifjúságnak, mi lesz a sorsa a tegnapnak, a mának. Mi lesz a sorsa tintám melegének, mi lesz a sorsa szívem értelmének.
A jövőben zúgnak reszkető vaskabinok, a múltamból előrázott zord utódjaim. A jövő leves, mely kihűl a polcon, a jövő édes, s így elhalkulok. A jövő borzalmas menedék a mának, a jövőre nézve sokan odébbállnak. A jövő kísértés, mezőnek sarja, a jövő feledés, hiába akarja.
A jövő zúgó folyó, mint érdemleges erdőbeli fa, az idő zöld, mozgó kocsonya. Ha látnám a jövőt, ha látnám az ágakat, sokan, de sokan reám várnának. Ha érezném a tiltott almának ízét, ha ihatnám a jövő kénköves vizét. Ha tehetném a falra messiás kezeim, ha mondhatnám tinéktek: Nézzétek feleim. Ha írhatnék jósló jövőket lapomra, s a szavak istene bennem elfolyna! Ha érthetném a képek hatalmas zálogát, ha érinthetném egyszer jövőmnek mámorát!
Betonágyások zord jelleme között sok gyors doboz utcákat előzőn. A zöld tér semmivé válik, s utcákon az ember remegve fázik. A jövőben látok csodaszép szemeket, elfolyt szép szavakat, elfojtva nyelvedet!
Irtózik az isten, az égből mered reánk, lejönni ő sem mer, legyen hát hiány! A folyóknak legalján keserű köd lapul, szívedet belepi a fekete hamu. Nem ismersz magadra, fogod néma kezed, mert reád odakint senki sem figyel. Búsongsz, leülsz egy száraz fa mellé, s beszédbe elegyedsz, fordulsz majd felé! Kit régóta ismertél, ki holnapja a mának! Ki tétova tinédzser, s örege a tájnak. Ki porba hullott vad, ki „negrót” szopogat, kinek félelme a víz, s a tűzből erőt merít.
Sírnak körülöttünk, mi is, bocsánat, de elhaladt mellettünk a víz és a sodrása. Pofonokat kapunk, letérdelünk mellé, sírunk, mint egykor a csodálatos zenész. Ki nem a világ álma, de nem is a talánya, egyszerű művész, kit kővel dobálnak. Nincs menedéke, nincs is mire inni, halkul a zene, s kezén ere virít. Tűzik fel a falra, mocskosnak akarják, s a föld alól az embert mindig kikaparják…

S ülünk tovább csendben, ülünk napsütésben, arra megy több ezer fáradt, részeg ember. Mi lesz majd énvelem, ha örökre elalszom, mi lesz majd, ha megszületsz…

Megszületsz, s elalszol?