Altató a szelíd gyermekhez

Aludj el!
Nézz csendes manók
Édes ágyába,
Ott hunyja le szemét
Erőske, és Soványka.
Messzi tengerekről sodorta
Ide őket a sors,
Botorkálva éjszaka.
Fényes, nagy lámpáknak
Dőlve aludtak
Télen, s nyáron egyaránt,
Látod, mily fáradtak
Lettek,
Kimerülten hevernek
Mélyen a paplanon,
Kipihenik a sorsot,
A nagy fáradalom
Minden zajos napját,
Így aludj velük csendben.
Álmos napsütés
Oszlassa el álmod,
Mely zavaros vizeket hoz.
Aludj csendben.
A csendes manók jönnek,
Rád szórják aranyporuk,
Mitől álmod szép lesz.
Álmodj szelíd habokról,
Melyben épp most dobog
Egy gyönyörű sellő
Szíve érted,
Hogy magával vigyen
Álomvölgybe.
Aludj, aludj csendes
Habok szelíd tengerében,
Hol várnak téged
Főzött borókagyökérrel.

kamPÁny!

Idejönnek, sört köszönnek, majdan alszanak,
Rám hagyják a becsületes,
Álmos dolgokat.

Idejönnek, bort köszönnek, majdan maradnak,
Rám hagyják a becsületes,
Morcos ráncokat.

Idejönnek, fűt köszönnek, majdan csavarnak,
Rám hagyják a becsületes,
Égő ágakat.

Idejönnek, fát köszönnek, majdan szavalnak,
Rám hagyják a sete-suta,
Szomjas tollakat.

Hipochonder Magyarország

Begyógyult sebeit nyaldossa a vénség,
Elmúlt felette minden derűs szépség.
Sziklák bolyongnak alvad vére alatt,
Halott tekintet, mi a szemében maradt.

Félénk emóció, mi szívemből rohan,
Mi falat húz végig a kárpátokra.
Gyönyörű lelke országunk népének,
Most amorf alakot húz a tévében.

Jó így nekünk most, szólít a kényszer,
De nem figyelünk rá, nincs, mi úgy késztet,
Megy a tévében a fényes kísérlet,
Mitől szörnyű áldozatot remélnek.

Mozikat gyártanak belőlünk a térre,
S lejátszanak, ha addig nem lesz vége.
Édes balzsamukat országunkra kenik,
Éles késeiket kopásig fenik.

Tündérmese lesz majd, hajlama a szívnek,
Egy tündérország befejezetlen éve.
Régről már álmodtunk, de fogjuk,
Kezünkbe az újat,
de markoljuk,
élesen
a hipochonder tollat.

Megjegyzés a margóra valami poros könyv alá

(Sunbooks-ban eltöltött idők maradéka)

Azt modják, nincs igazsága a fájdalomnak,
de a hihetetlen az, hogy ezt még nem is halottam,
azt se tudom mi az az igazság,
s miért ragaszkodik úgy a fájdalmas igazsághoz valaki is,
ha még azt sem tudja megjegyezni, miért
tevődik össze a két emberfeletti dolog úgy,
ahogyan azt kikergetői tették a meredek polcot fogó
vitamindarabokkal a téren,
s hogy az nem repített téged a sík idegek dombjára,
jóhogy nem tettek egyből lapátra,
s vágtak volna Jancsi és Juluiska mellé
a tűzbe,
mert mást úgyse érdemeltek cimen
taposnak a rét viharos maradékai között,
mint egykor az ember
térdre zuhant isten előtt,
s válaszolni akart a kérdésre,
de ezt nem jegyezte meg,
mármint a választ!

Ha legyeket hallgatok

(2004)

Milyen szép így az este,
Nem látni a csillagot,
Milyen szép lesz ez festve,
Ha legyeket hallgatok!

Átzümmögnek réteket,
Míg közöttük ballagok,
Megölök nagy méheket,
Ha legyeket hallgatok!

Száz év

Szegény szívem aligha bírna,
Bárhogy is, de aligha akarna
Tétován, bambán ülni,
Nézni fejkendőbe csomagolt,
Agy-halott asszonyt,
Aki az én párom,
De eltelt felettünk az idő,
S most ott ülve száz év múlva
Kiabálnék:
Szegény szívem aligha bírna,
Bárhogy is, de aligha akarna
Tétován, bambán ülni
Nélküled!

Egy elképzelhetetlen regény V.

“Elegáns viccek, meg értelmiségi vívódások, csak megannyi régi
kabát, meg amit magunkra húzva a szélnek háttal repít a csúszda,
és a csúszda alján van egy kis homok, a homokban csikkek, formák meg nyomok,
és a seggünkre esve szemléljük:
nahát, csak elszakadt ez az újabb kabát…”
/Emil.Rulez! – Csúszda/

Példás képeket adagol a szívem, hangos burjánzással tör ki belőlem. Sérült agyamnak nem működő része taszítja ki magából a szavakat végleg. És sikolt a teremtő, látja az én számat, hallja, amint mondom: Elnézést, bocsánat.
És dereng a félelem, borús reggelen szavaltak el egy verset, mely nem éppen törődés, csak bolyongás, mi elvisz végleg, és sérült hangomon kihallik, amint üvöltök teli torokkal: Mi a aszt énekel ez az angyal, hogy az én fülem meg se hallja. Csak megyünk némán, előredőlt panasszal, s térdelünk elé, hogyha van asztal, s én látom, te látod, hogy mennyire elhasználódott a fény, s már csak pislákol, s lassan, lassan kialszik.
De van remény. Halmazok becsülnek föl délre sütő napot, és minden átkozott papot megfog a rozsda. Pingvinszerű alakban húzódnak végig a térítők. Ön talán eltévedt? Kérdezi egy lépés, hogy már megint az a vén szelídség kanyarog a folyón. Talán a torkolatnál majd állnak páran, hogy igen a csúszdán meg nem állhat, és tényleg.
De van még, de van még, és itt be is fejezve görcsös oldódás fogan fejedben, miszerint lepereg rólad a biztatás rohama, csak lökni magad, csak suhanva, végig, mint az élet egy nagy csúszda, de te már csak tartóoszlopa vagy, mert kicsúszott alólad a homok, a csikk, és minden, mi annyiszor felvidít.

ez is

(KRISZTA című kötetem egyik verse)

meg, hogy én vagyok,
s létezésem
már csak kopog a tenger
alatti búvárok
tizedelő
kérdései
közepette,
s nem is figyeltem
meg amúgy is

mit, hogy,
meg minden,
s talán az is
meg ez is

meg még hát ne,
s tényleg
tartozom annyival,
hogy persze,

s talán még az is,
na meg ez,

is

hát persze,
ha nem,
hát istenem,
hát nem,
mi az
na meg ez,
s tényleg,
persze bizonyos,
hogy csak

de lehet,
hogy az,
ami

ami valóban, s tényleg,
tovább,
majd vissza,
s lehetséges,
nem vagyok
magammal,
csak
nélküled folytatom
badarságba
itatott
tényleges
kóborlásaimat
a hegyekben,
mikor
rádöbbentem
a legyekre
hagytam,

viszont,
nem zümmög
az éjjeli bogár,
s csönd van,
talán még az is,
de nem kell
persze
botrányos,
hogy hívja,

tényleges
hallomásból,

persze

s értelmetlenné válik,
akár a bolha
a patak szélén ül,
és rágózik,
hogy tudja,
boldog
a varjú,
hogy a
pingvin
fázik,
s ez oly
jó,
vagy az,
ez is…

az elején kikötöm

a cipőmet, lehúzom, és befekszem az ágyba aludni egy jót.
Mielőtt viszont mindenki elgondolkodik egy írhatatlan dolgon. Mi az, amit nem lehet leírni, megnézni, visszaolvasni, vagy csak törölni, így még az elején kikötöm, nem fogok blogot írni, vagyis azt már meglehetősen elkezdtem, de nem fogok blogstílusban írni. Nem fogtok megtudni rólam semmit, inkább csak a messzeség zaját pótolva közzéteszem mindazt, amit megalkottam.
Értem, de mégsem tudom hova tenni, ki lenne kíváncsi arra, mit csináltam tegnap, vagy előtte, vagy mi történt egyik, vagy jelenlegi kedvesemmel, kit harapott meg a kutyám, és kire nézett szájtátva “ajóisten”.

Ezzel indítom, hogy induljon…. valami!