„Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.”
/Ady Endre: Akit én csókolok/
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.”
/Ady Endre: Akit én csókolok/
S rángatózik arcom, mint akit szerettek, s szertelenül vonulok végig feledten az utcán. Mint valami sápadt bogár tépem hajam, hadd szóljon, markoljon a kéz, ha mégis továbbmész, tanulj, legalább még egyszer csókolj.
Kinyitom szemem, hogy hasson, hasadjon a csók, a legapróbb mosoly, tanuk előtt állva várni a babámra, nézni a fenekét, riszálja, s még csak dél.
Nem fortyog bennem a kényszer, csak még egyszer kérkedő szemmel porolok végig s tenyereden, mint valami isteni kéz, ami a hiedelmek szerint felemel. Inkább jajgatok, hallgatok, hallhatok még újat; szemedbe bújva, mint a tündér a régből.
Plafon, az jó, hogy jössz, mert beszakadt fejem fölött az ég, nem törpültél talán nagyon kicsit le, hogy találjon fejedben hamis gondokat az isten, mert ez most róla szól. Anyám istenéről, mert az már nem az, ki engem óv.
Talonba helyezve jegyben jár az isten, de már megcsalt mindenkit, akit egyszer elvett, s reá gondol az ősz, már nem csókolja anyját a tröszt. „Pösszenetek” vagy nem szösszenetek lapulnak vén fejedben, halkan, akárhogy jajgatsz, nem figyel rád az égvilágon kívül senki, az égvilágon senki.
Taknyod, nyálad egybefolyik a hidegben, hogy igyekszem, csak már nincs szerelem, nincs csók, talán a plafon, ami tényleg beszakadt, mint az ég, az ég, mi a csókot éltette, talán a sárba lépett férgeknek átka van rajtam, csak szépen, lassan, mint a tagoknak kimért olcsó leves a sarki klubban. A pokolban, a foglyoknak fenntartott hely a tarkódba lövellt golyó helyett.
Katona Bánk bánjából a Simándy „Hazám, hazám”-jára csak nyálkás dérrel felelek reggel, mikor országom toroklázító népére figyelmem eresztem, csak egy percre.
Nincs haza, s nincs vacsora.
Tartózkodom, nem felelek, csak ordítok, hogy hagyjanak az útszélén poshadni, érleljenek rothadt gyümölcsök között, s főzzenek ki, hiszen a legjobb alkohol belőlem jön létre, hiszen az agyam már forr, az agyam merő alkohol.
Hidegrázó gyönyörrel este, kedvesem végtelen mély ölébe hűlve szántam az eget, szántam derék legényként, hogy az isten, az isten mennyire szánalmas, hogy nincs jelen a gondban, csak repül gondtalan a fellegekben, akár a belőtt fecske, mely szintén azt isten, az isten, szántam az istent, szántam a fellegekbe lőve. Kedvesem végtelen mély ölébe lőve.
Csókot adtam neki, s mondtam, ennyi elég, nincs több energiám, s elaludtam.
Kinyitom szemem, hogy hasson, hasadjon a csók, a legapróbb mosoly, tanuk előtt állva várni a babámra, nézni a fenekét, riszálja, s még csak dél.
Nem fortyog bennem a kényszer, csak még egyszer kérkedő szemmel porolok végig s tenyereden, mint valami isteni kéz, ami a hiedelmek szerint felemel. Inkább jajgatok, hallgatok, hallhatok még újat; szemedbe bújva, mint a tündér a régből.
Plafon, az jó, hogy jössz, mert beszakadt fejem fölött az ég, nem törpültél talán nagyon kicsit le, hogy találjon fejedben hamis gondokat az isten, mert ez most róla szól. Anyám istenéről, mert az már nem az, ki engem óv.
Talonba helyezve jegyben jár az isten, de már megcsalt mindenkit, akit egyszer elvett, s reá gondol az ősz, már nem csókolja anyját a tröszt. „Pösszenetek” vagy nem szösszenetek lapulnak vén fejedben, halkan, akárhogy jajgatsz, nem figyel rád az égvilágon kívül senki, az égvilágon senki.
Taknyod, nyálad egybefolyik a hidegben, hogy igyekszem, csak már nincs szerelem, nincs csók, talán a plafon, ami tényleg beszakadt, mint az ég, az ég, mi a csókot éltette, talán a sárba lépett férgeknek átka van rajtam, csak szépen, lassan, mint a tagoknak kimért olcsó leves a sarki klubban. A pokolban, a foglyoknak fenntartott hely a tarkódba lövellt golyó helyett.
Katona Bánk bánjából a Simándy „Hazám, hazám”-jára csak nyálkás dérrel felelek reggel, mikor országom toroklázító népére figyelmem eresztem, csak egy percre.
Nincs haza, s nincs vacsora.
Tartózkodom, nem felelek, csak ordítok, hogy hagyjanak az útszélén poshadni, érleljenek rothadt gyümölcsök között, s főzzenek ki, hiszen a legjobb alkohol belőlem jön létre, hiszen az agyam már forr, az agyam merő alkohol.
Hidegrázó gyönyörrel este, kedvesem végtelen mély ölébe hűlve szántam az eget, szántam derék legényként, hogy az isten, az isten mennyire szánalmas, hogy nincs jelen a gondban, csak repül gondtalan a fellegekben, akár a belőtt fecske, mely szintén azt isten, az isten, szántam az istent, szántam a fellegekbe lőve. Kedvesem végtelen mély ölébe lőve.
Csókot adtam neki, s mondtam, ennyi elég, nincs több energiám, s elaludtam.