Egy elképzelhetetlen regény I.

„Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.”
/Örkény István: Egy meghasonlott tulipán/

Minek is félni, tengeni, létezni, hazudni, égetni szivacsot a derékba tört kételyek közé, hogy utólag hamiskás tengelynek fordítsunk majd hátat. S tényleg szidja az isten is, meg minden, hogy nincs terjedelme a filmben, a térben, a tűzben, a szerelem, hagyjuk. Inkább. S most még fent vagyok, meg ilyenek, meg még mindig, meg tényleg, meg na ne. Hogy igen is de tényleg.
Porzik a szél, a víz hazug, sűrű a tél, a nyár elfolyt, fáradság folyik végig arcomon. Szidja a mindenség, a fény, a kén, meg hasonló dolgok.
Pirosló kékség tündököl az égen, mikor én valahonnan visszatértem, s üvölteni volna most jó, de mindenki alszik, meg te is, meg ő, meg a miszerinti demagóg pisztolyok serege feszíti szét a tengert. Pofonokat hallgatni nem olyan élvezet, mintha terjedelmes életed gépeled bele a fejedbe. Mintha kéreg rágta féreg, vagy éppen nehogy féreg rágta kéreg lennél, s nem hazudnál nekem soha, mint tűz a polcon, mely elterjedt. Leégetve ezáltal egész házad, s még a naptej sem védhetett meg.
Meg pont, meg ilyen halk dolgok dobognak a szíved leges-legmélyén. Pontok sorakoznak melletted, de te talán vessző vagy .., vagy nem , vagy nem ;.
Ha hallgatok, az csak én vagyok, ha sikítok, az meg pont vessző az ékezet nélküli é-re, meg az égre egy felhő, füst, vagy éppenséggel elvisz a térerő a seregek ura arrébb dől a buszon, hogy hagyjanak békén, békét kívánni annyi mint halált.
Pitypangok már nyílnak a réten, most tapostam össze őket, ahogyan hemperegtem nőmmel rajtuk, hagyjuk, s most is. Meg így szeretem a virágot. Imádom, ahogyan illata felcsap, s a csók mellé tündérpor, angyal-por szitája kergül délvidék óta, hogy na van.
És siránkoznak fellegek a vízen, hogy ez a déli nap gyümölcse, s kéri vissza hatalmas kebleit az ég, de én még fogom, markolom még. Nem lehet vége a fenyvesek sülnek-főnek a napon télvíz idején a balkonon, az ablakon keresztül nézem őket, hogy mi a tündérmesének hajolnak rám. Hogy van még, mi telíti végig az üveget borral.

Előszó

(Előszó ‘Ópiát’ című regényemhez)

Nézzük a haldokló fényeket, s jövőnk képe elénk mered. A világ sorsa a legkisebb átok. A világ! Roskadó leányálom. A világ hosszú zenei mű, de mi lesz, ha velem szemben valaki ül. Mi lesz a sorsa az ifjúságnak, mi lesz a sorsa a tegnapnak, a mának. Mi lesz a sorsa tintám melegének, mi lesz a sorsa szívem értelmének.
A jövőben zúgnak reszkető vaskabinok, a múltamból előrázott zord utódjaim. A jövő leves, mely kihűl a polcon, a jövő édes, s így elhalkulok. A jövő borzalmas menedék a mának, a jövőre nézve sokan odébbállnak. A jövő kísértés, mezőnek sarja, a jövő feledés, hiába akarja.
A jövő zúgó folyó, mint érdemleges erdőbeli fa, az idő zöld, mozgó kocsonya. Ha látnám a jövőt, ha látnám az ágakat, sokan, de sokan reám várnának. Ha érezném a tiltott almának ízét, ha ihatnám a jövő kénköves vizét. Ha tehetném a falra messiás kezeim, ha mondhatnám tinéktek: Nézzétek feleim. Ha írhatnék jósló jövőket lapomra, s a szavak istene bennem elfolyna! Ha érthetném a képek hatalmas zálogát, ha érinthetném egyszer jövőmnek mámorát!
Betonágyások zord jelleme között sok gyors doboz utcákat előzőn. A zöld tér semmivé válik, s utcákon az ember remegve fázik. A jövőben látok csodaszép szemeket, elfolyt szép szavakat, elfojtva nyelvedet!
Irtózik az isten, az égből mered reánk, lejönni ő sem mer, legyen hát hiány! A folyóknak legalján keserű köd lapul, szívedet belepi a fekete hamu. Nem ismersz magadra, fogod néma kezed, mert reád odakint senki sem figyel. Búsongsz, leülsz egy száraz fa mellé, s beszédbe elegyedsz, fordulsz majd felé! Kit régóta ismertél, ki holnapja a mának! Ki tétova tinédzser, s örege a tájnak. Ki porba hullott vad, ki „negrót” szopogat, kinek félelme a víz, s a tűzből erőt merít.
Sírnak körülöttünk, mi is, bocsánat, de elhaladt mellettünk a víz és a sodrása. Pofonokat kapunk, letérdelünk mellé, sírunk, mint egykor a csodálatos zenész. Ki nem a világ álma, de nem is a talánya, egyszerű művész, kit kővel dobálnak. Nincs menedéke, nincs is mire inni, halkul a zene, s kezén ere virít. Tűzik fel a falra, mocskosnak akarják, s a föld alól az embert mindig kikaparják…

S ülünk tovább csendben, ülünk napsütésben, arra megy több ezer fáradt, részeg ember. Mi lesz majd énvelem, ha örökre elalszom, mi lesz majd, ha megszületsz…

Megszületsz, s elalszol?

ez is

(KRISZTA című kötetem egyik verse)

meg, hogy én vagyok,
s létezésem
már csak kopog a tenger
alatti búvárok
tizedelő
kérdései
közepette,
s nem is figyeltem
meg amúgy is

mit, hogy,
meg minden,
s talán az is
meg ez is

meg még hát ne,
s tényleg
tartozom annyival,
hogy persze,

s talán még az is,
na meg ez,

is

hát persze,
ha nem,
hát istenem,
hát nem,
mi az
na meg ez,
s tényleg,
persze bizonyos,
hogy csak

de lehet,
hogy az,
ami

ami valóban, s tényleg,
tovább,
majd vissza,
s lehetséges,
nem vagyok
magammal,
csak
nélküled folytatom
badarságba
itatott
tényleges
kóborlásaimat
a hegyekben,
mikor
rádöbbentem
a legyekre
hagytam,

viszont,
nem zümmög
az éjjeli bogár,
s csönd van,
talán még az is,
de nem kell
persze
botrányos,
hogy hívja,

tényleges
hallomásból,

persze

s értelmetlenné válik,
akár a bolha
a patak szélén ül,
és rágózik,
hogy tudja,
boldog
a varjú,
hogy a
pingvin
fázik,
s ez oly
jó,
vagy az,
ez is…

___megállítottuk ___

(Egy LSD élmény. Csak pár perc volt ez az évezred.)

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett, amint néztem a körülöttem elterülő falak vékonyuló hangját. Valami furcsa, erős illatot érezve lebegtek bennem sárguló rózsák deres szirmai. Megfeszülten a zene meglapult a háttérben és néhol hangos, aránytalan bicegéssel kezdte mérhetetlen hatását az agyra.

Megállt az idő. Lépésről-lépésre lassult, kopogott, már-már nyikorogva tolta maga elött forgácsait. És elhalkult a csend. Kiürült belsőm lebegve körülöttem nézett aránytalan magamra. Álltam, vagy ültem, már nem tudom, de létem szenderülve hullott alá. És megállt. Megállt minden, ha csak egy pillanatra, akkor is. Eltűnt minden. A tér belsőmbe zúdult, és ürességem elfolyt hajnala rádöbbent isten mélységes nagy titkára.

És megállt. Megállt a mutató. Halkan megjegyezve ordította lelkem. Leállítottuk az időt. Megállt. Vége annak, mikor még csak lassulva tértünk éberen nyugovóra. Ha nem éppen kékség, csak sürgő-forgó foltok tépték agyam halmazait az idő sirjára. Gondolatban finom cselszövések menekültek szebb létre, akár a dinamo forog, és termel emléket.

Annyira érdektelen az idő, és kikelve önmagam márványos hitéből isten felé néztem. Éreztem, ő ott lebeg valahol az idő tengerén, és leplét levéve rólam kiengedett az idő nélküli határra. Nem maradhattam sokáig, hiszen a szó hívott, és múlnom kelett.

El kell múlnom, hogy szembenézve a határok nélküli látomások bokrosodó teendőivel, északnak fordulva, majd délnek, őszínte napsütésnek örülni, és látni szemeit a térnek, miként hasítja ketté a megálló időt.

Apró szavak hullását hallgatva egy francia pornófilm zenéje alkalmat diktált az idő rohamos múlásának, megállítva ezáltal mérhetetlen nagy erejét. Kikelve önmagamból, száraz vízre lelve, egy kicsit sem napsütötte, színes világban élve megállítottuk az időt. Csak mi, akkor, és ideje sincs, meddig tartott.

Talán évezredeket töltöttem ott.

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett. Ültem a karosszékben, és néztem az időt, amint kabátot húz, és nyaralni megy. Félve intett vissza, gondolta, mondom neki, maradjon. De nem szóltam, csak némán visszaintettem, és már ringattam magam édes illattal környezetemben. Barátságosan ordítottam, megállt, nincs tovább, szennyes vízként mosta alá a színt, és két lepedő alól egy harmadik bújt ki. Megállt. Megfolyva bámészkodott az idő a teraszon, és nézte a vissza soha nem térő alkalmon térdelő gondokat. Az eső bús szavait hallgatva érezte maradandó kebleit a télnek, és víz csordogált esőnek látattva magát, hogy az idő elhiggye, nélküle nincs tovább.
Belsőm vákuuma lesodorta az asztalról cigarettám, füstöt pazarolt belém az isten, és kényeztetett lágy papír hirtelen melegével. Alkalomhoz illően felöltöttem magamra szárnyaim, és lebegve néztem az idő ágait. A tenger hömpölygött, az idő csak elfele, és állt körülöttem a lét. Belsőm hangjai lebegve szedték szét agyam pontosságait, a naptár két kezével tépte szét önmagát. Szürkület tolta arrébb idomait, és arcomban a színek fájó zivatara ékeskedett.
Pár érzés után lelkem visszaszállt, felforralva önmagában kereste az igaz, hű létet, de bosszút igérve visszatért a földre az idő. Álltam, és már nem nézve, csak látva gyönyörködtem a falakon megbúvó álmatag szobrokon. Angyalok leplezték le elöttem: az idő sikertelen, s hogy nem az az élet, amit látsz, hanem amit elhiszel.

___a_szerelem___

(M. Judithoz 2007-ben)


Keresnélek, ha eltűnnél a szórványos igazságok mély garázsában. Parkolnék melletted örök órán át, hogy nézhessem félénk, rejtőző szíved. A lélek poros udvarára tévedve ellenkeznék az ősi istenekkel, ha nem engednének tisztes környékedre, hol az élet összes imája kevés, ha szeretni akarsz.

Mély félelmeket oszlatva szét, minden hamis érintésen átgázolnék, hogy veled lehessek, és tűnődve galambszív rejtekén, megbújva bújnék melléd. Nézném égre vetített, hamis alakod, és tudnám, az igazság mégis az enyém. Ha tudnám érinteni alkonyatkor szíved, érezném, hogy miénk a kikelet. Szeretni akartam, de borús lett minden, nem akartam, hogy érzelmem félreértsed. Nem akartam csak egy szexuális vágyat, nem akartam, hogy egy éjszakára legyek szíved mély tükre. Alkotni akartam egy értelmes képet, melyen kiakasztva nézhetlek téged. Festeni akartam, hogy lássák mélybe elmenő, vak hurrikán a szívem.

Szeretni csak szó, de érezni mélyebb, mint a mindenható. Leülni veled szembe, és csodálni szád, ez az én vágyam, mely nem lassú lefolyás. Értelmem minden akarata fordul, hogy nézve a ragyogást, élvezve mindent, mi halk bomlás. Rálátni az egek lényegére, elkülönült porfelhők legmélyibe látni, és onnan téged hívni, hogy verd föl a port lábad erejével, tapos a férgek ideges lelkébe. Ha nem látnál csodát, adok én neked, ha nem láttál még álmot, álmodok veled.

Félek, szívem nem bírja az átkot, és a féltékenység nem múló mámor. A tiszta szív halkan zuhan, hogy a világ mélyén poshadjon nélküled. Megbízom az isten felvágott erében, és hiszem, nem vagyok szerényebb, mint akárki fia, de tudom, ez is csak hiba.

Büszkén hordanálak életem mellkasán, és szerelmem az érzést meg se fojtaná. Kérdezd csak bátran, mi az, mi elindít, szürke fellegekre, mi az mi hazahív.
Este volt, mikor először láttalak, mélyen figyeltem szemeid angyalát. Boroztam, s tekintettem feléd, halk zene szólt érthetetlen tűnt el beléd. Virág voltál egy monoton sátorban, hova a napfény aligha indulhat. Mélyen éreztem, nekem ott a helyem, ahol a te szemed este is megpihen. Átfonta kezem az értelmetlen érzés, miszerint ha szeretlek, nem lehet remény. El kell futnom végleg, templomot emelni, és ismeretlenül is csak téged imádni. Nem mertem érezni, azt amit elém rak a világban megfulladt teremtő. Szemeim sárgán villogtak a sötétre, de feléd nézni; szívemet gyötörte.

És akkor láttalak, mint szemem előtt elröppent madár, mégis a világ szertefoszlott imát rengett. Gondoltam rád minden nap foltokban, és léptekben alakot futtattak. Feledni szívem nem mert, csak akart, hátha a világ utánad kajtat. És ha szívem beírná a földbe, azt a szót, melyet ejteni akar, akkor a bolygó összeroppanna. Ereje a végnek, az örök sötétnek, és tiszta szívét a vég aligha gyötörte. Még álmomban is láttalak, láttalak tengeren, látlak csókolni az istent is nevetve. Boldog voltál akkor, és szerettem azt hinni, hogy nélkülem az életed ugyanúgy folyhat. És tudta, rám nincs szükség, gondoltam bátrakat, érzelmem gyökere a messzi viadal. Futottam messzire, amikor te jöttél, gondolni gyötrelem, hogy szeretlek örökké.

Nem értem mi az, ami a szívemet elönti, ellepi, annyira röhejes. Boldog igent mondtam, ha valaki nevetett, és láttam a világban a létező végeket. Éreztem kudarcát a délnek, és minden poros nyugatot magaménak tartottam. De mára tudom értelmem a viharos észak minden színét magába foglalja, és két kezét poharamra rakva faggat, kicsinyes boldogsággal merész állításba kezd. Hogy szomjam nincs, mégis vagyok, dolgaim a világ udvarházán nagyok, de azon kívül senki sem, senki nem vagyok.

Békés lidércei a vén istennek boldogítanak még mindig engemet. Légből kapott, szeles vidékek folyása van befolyásnak, és térdre zuhanva a mély árok mögött egyedül állok, és nézek szét szép szemek hazugságával, hogy a bánat már kerüljön el. Nem vagyok árvája a világnak, és nem is akarok azzá válni. Ha hiszi a szép, hogy ő jó, mért nem hinné a rossz, hogy nem szép. A végső megoldás mégis a szerelem. Ha tudsz szállj velem, és a lélek kitisztult szárnyával írd az égre, nem szeretsz. Két kézzel fogjad lelkem, el ne ereszd, és nézd vissza hova tűnt életem. Mivé való a szív, ha nem azzá, amivé tennünk kell, és ami lehet belőle, az mára már halott. Pontok szapora légzése a gond, nem tudomány, nem is hit. Csak egy pont a szerelem is, és nézni, miként halványul el, az igazi értelem. Nem gondolkozni, csak járni az úton, és a vidék összes madarát magadévá tenni. Az pazarol, aki néhai, örök szépségét a világba költi. Nem tetszik senkinek, csak „farkalják” a jöttment idegenek.

Igen. Délután volt, mikor haladtunk az éggel, nem éppen egy éve, de nem is tegnap. Csak úgy gondoltam rád, és elmém összes baját átfordítva reggelre, megettem egy tucat értelmet. Világosodni kezdett, és éreztem, van minden bajom. Egyszer mellém lopózott a szó, és azt mondta, nem is vagy értelem. Csak halk kiáltás vagy a csönd mélyén, és nem hall meg senki, aki elismer. A por csak úgy zuhant felém hatalmas sziklaként. Értelmem minden pontja kisebb volt, mint én magam, mégis hatalmasabb. Reggel volt, de már éjszaka. Tántorgott a víz a szomjazókra. Megette félelmem a hatalmas toll, melyet a papír felé irányítottam, és lőttem. Hamar zuhanásba kezdett létem, meginogva az érzelem. Fellángolt bennem a poshadt lé szaga. Megverve ezáltal agyam elhanyagolt rétjeit. Kaszával álltam neki, és fojtogattam a virágot, mely fejet ütött.
Kezdtem szeretni.