Álmod örzöm

Vállamon a világ,
összes gondja ellapít,
fekszem lábújhegyen az
ágyban,
nehogy felkeltselek,
nehogy álmod nyúzzam,

miként cseppek jönnek fentről,
küldöm őt:
Menj, ne zörrenj,
ne pattanj,
csak
édesen,
csak halkan szisszenj,
pottyanj,
mert álmát örzöm,
mert álmát örzöm én,

éjjel, s nappal.

álom

Álom,
felderítlek, ó!

nagy világom…
összehulló lepel, sietve
bújj alá,
s elém
áll az éjszakán,

álom.
felderít’len tér,
s időborzongás.
álom,
tükröződés lelkem igazságaiból,

nemlétem hosszú
hornyai, mint szegletes
szöglet

a világ – álom.
a hold álom,
nappal
alig látom.

teérted volt,
mind, minden, mit tettem,
azt teérted.

értem.
hogy most nem,
hogy most csak alszunk,
hogy igaz sem vagy,
s hogy csak vagy

értem.
miattam lapul meg az éj,
s hoz megnyugvó
békülést,

így szerte a világon
egyek vagyunk,
egyként alszunk,
s a álmodunk,
mind,
kik

dermedt éjszakán a takaróba bújva
késleltetjük
a ‘hajnalhasadt’ját’.

álomrés

használatra való
gombfelsőtakarás
félénk szoba-sarokba hajítva
mondván
én is ez vagyok
egy zacskóba csomagolt
varázskeltő
kabinablaka
mely végigsöpri
az utak szaladta
porfelhőt
én csak nézem
ez vagyok
gondtalan rejtőzött jenő
hangulat imázs
hogy voltam szebben meg jobban
de siránkozva
félreálltam
hogy eltakarjam
karomba ringatott
esti alvadást