Tag: De Te

Elférsz-e odabenn?
Elférsz-e, hiszen
Lelked hatalmas,
Kell-e még hely,
Hogy bent csak te
Maradhass?

Semmit nem tudok kidobálni,
De Te úgyis válogatsz
„kell” és
„nincs rá szükségem”
Emlékeimben.

Érzékeim lelassulva,
Pihenten távoznak lelkemből,
Eltompulva agyam
Fokozott figyelmet igényel,
S mondok olyan dolgokat,
Amiket később
Megbánok.

Ma is mondhattam volna olyat,
De Te itattad szavaimat.
Minden, mi vagy,
Az most vagyok én,
Élek a földön
Hatalmas újszülöttként.

Érzem hangod testemben dobogni,
Létezésed minden perce
Tüdőmben zilál,
Hatalmas hal vagyok
Gömbölyű szívedben,
S Te vagy a minden,
Az örökké, és az ámen,
Te vagy a dicsőség,
És a nő, ki vár rám.

Te vagy a hatalom,
S te vagy az elmúlás,
Érzéki vitathatóság,
S az örök számadás.

Nevezni nem tudlak,
Mert nem vagy fogható,
Nem vagy a földön besorolható,
Valami létnek neveznélek,
Melyet fogok,
Szorítok,
El nem eresztenélek,
Csak halljam édes hangod,
Csak egy percig ölelj ma többet,
Hogy kihúzhassam azzal
Ami még jöhet.

Pillanathevében táncolok,
S ez lesz majdan örök életem,
Neveden szólítalak,
S várlak ébrenléttel,
Gondolataimban te vagy a cethal,
Kivel isten figyelmeztet,
Képzeletemben te vagy a vakond,
S túrja lelkem.

Elkezdődött létem színes vihara,
Eddigi álnokságom a föld alá borítja,
S Te leszel benne
Örök vigaszom,
Mint mikor két kezébe zár az isten,
Senki mással,
Csakis veled.

Mint lelkemnek fehér galambja,
Most odabent lakolsz,
Szíved mélyén igazán,
Igazán búslakodsz.

Érzem én is,
Érzem, miként fáj,
S mivel bennem vagy,
Érzem csókodat,
Érzem, miként lelked
Miattam nem alhat.

És látod, miként
Szomorú a nap,
Azon a részen szívem
Nem sír,
Nem mondja lelkednek,
Sírj velem,
Kérlek,
De Te önzetlenül
Maradsz,
Kinek én hittelek.

Két kezemben fogni, mit nekem adni tudtál,
Ne kérdezd, miért, de szeretlek téged.
Most bánatomban, igaz, ért vele a halál,
De Te vagy, most ki tudja, mit érezhetek.

Lelkemben van a vigasz, de nem olvassa senki,
Lelkem ezer, apró könnye hull, de ne hidd,
Hogy téged feledni tudlak egy szóra, ennyi
Az egész, hogy még most, utolsónak higgy.

Ha nem bennem, akkor az örök élet végeláthatatlan,
Sűrű, homály keltette érzésben, s ha kell,
Most azonnal átölellek, csak ne mond azt,
Hogy nem szeretsz, hogy nem szeretsz.

Áhítod magad, hogy nem kellek én, s hogy sűrű,
Sűrű a sötétség, ami most átfog, átkarol.
De van kiút, s szeretni olyan egyszerű,
Mint mondani, igen, van bennem erő, hatalom.

Most tudom, nehéz, de nem engedlek téged,
Szeretlek, s ennek az egésznek nincs,
És nem is lehet semmilyen magyarázata végleg,
Csak annyi, örökké várlak, mert lelked kincs.