A ló nélküli lovag

(Ezt tegnap adtam be pályázatnak egy mesepályázaton. Remélem nyerek vele. Ajánlom mindazoknak, akik egy kicsit már felnőttek, de a gyerekek sem fognak unatkozni rajta. Lehet, most törvényt sértek ezzel, de nem volt sehoa feltüntetve, hogy nem lehet közölni máshol. Amúgy meg nem is érdekel.)

Hol volt, hol azon is túl volt, de volt valahol egy annak nevezett, híres és merész vitéz, kinek neve a mai napig ismeretlenül kering a magyar emlékekben. Századokon át nem felejtették tetteit, nem felejtették bátorságát, és kirívó tekintélyét. Mondjuk őt személy szerint egyetlen krónika sem említette, és nem voltak rá büszkék, de rangjával illetett társai őt is magukkal hordozták.
Történt ugyanis egyszer, hogy betérve egy falucska vendéglőjébe odaszólt a csaposnak, és leült az egyik, már igen rozoga asztalhoz. A szú ette poros pad közepén egy papírdarab volt, különböző rajzocskákkal, melyet szénnel írt rá valaki.
Abban az időben nem létezve Terminátor, meg Pókember, az emberek saját maguk cselekedtek, ha bajuk volt. Ezen a levélkén egy mondat volt feltűntetve!
Mivel olvasni nem tudván a vitéz, a csapost hívta segítségre.
A végén fel is számolta bérül, de ez már lényegtelen eleme lenne a mesének, így erre nem térnék ki igazán. Képzeljétek, a csapos felemelte a cetlit, s olvasni kezdte:

„Az én édes galambomnak nincsen drága párja,
Leszek én majd néki kedves, ha ő ugyan nem találja!”

Ezzel a csapos le is tette a papírt, nagyot nevetett, és visszament kiszolgálni a részegen támolygó papot. A cetli már nem is volt olyan érdekes, hiszen lovagunk képzete elhitte, hogy az bizony fontos momentuma a világmegmentéséről szóló képzeteinek. De nem.
A pap is érdekes, és furcsa egyede volt a falunak. Mindig részeg volt, s nem tudta hol van a templom. Rendszerint késve misézett, de két pohárral itta a bort. Odalépett hát a vitéz a paphoz. „Hát atyámfia, tudja-é, miként szorítja két kezem a kardot?” Erre a pap csak nézett, és hallgatott. „Hát dé atyámfia, azt mondja még nékem, az élet bölcsője a halál, vagy a halál bölcsője az élet?” Erre a pap már nagyon begurult, még talán a kisgömböc sem falta volna fel hamarább a vitézt, s lekevert néki egy hatalmasat. „Hát figyelj rám édesfiam! – szólalt meg a pap hangosan. Az élet nem borszagú istálló, és nem is szürke ló. Az élet bölcsője addig ringasson téged, míg jót cselekszel.”
Ezzel a pap háton fordult, s nekiment az ajtónak, majd eldőlt.
A vitéz még várt egy darabig majd megétkezett. Kiment körülnézni a városba, mit tud széjjelhordani. Nem volt ő komor, és jó szolgája az életnek, de tudta, majd ha megpihen, biztosan jó lesz. Így is történt, mikor leült az árokpartra, és nézte a lassan csordogáló vizet, megnyugodott lelke, és egy percre boldog volt. De menni kellett tovább, menni előre.
Abban az időben nem volt se rádió, se tévé. Hírnökök vitték az adást, s adták át a kiszemelteknek. Abban az időben egy hír még két héttel eseménye lezajlása után is hír volt. Amit vitézünk nyugodt pillanatában hallott, az bizony megrázta, de legbelülről. Kihirdettették a király parancsából, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. A hír úgy tarkón vágta, hogy két percig kifeküdt a semmibe. Ma úgy mondanák, elájult, de akkoriban csak egyszerűen: „Túl sokat ivott!” kifejezéssel illették.
Mikor aztán felébredt, kiderült, nem úgy van az, ahogyan ő azt fél fülével hallani volt képes. Ugyanis a másik füle az ott maradt az egyik mezei csatába, csak mivel győzelmük után elfogytak a kupák, hát nem volt ereje megkeresni.
A másik füle meg félig megsüketült, mert kapott egy akkora pofont, hogy a csattanás berepesztette a dobhártyáját. Akkoriban ezt is más szavakkal fejezték ki, valahogy úgy, hogy ez a tenyeres vakság. Mert utána három hétig se nem hall, se nem lát.
Képzelhetitek mennyire megnyugodott, mikor is istenadta okból találkozott a hírnökkel, s megkérdezte. „Fiam, most mond meg, mi az igazság.”
Az meg mondani kezdte, hogy a király kijelenti, a földek zálogát eladja, és a földek nagy részét visszahelyezi eredeti tulajdonosuk kezébe. A csatákban győztes vitézeknek fél hold földet, és tíz aranyat ad. – Szóval nemes egyszerűséggel kiszúrták a szemét. – Kijelenti azt a rendeletet ezen felül, hogy minden királysági lakosnak dolgoznia kell, különben börtönbe zárják, és éhezésre ítélik.
Na az eleje jól hangzott, gondolta vitézünk, de a vége annyira már nem az ő fogának volt való. Elindult hát lova híján gyalog, hogy felkeresse ezt a bizonyos királyt.
Gyalogolt hetedvármegyén, és földesúron át, míg végül meglátta a hatalmas királyt. A terebélyes vár bejáratánál állt két őr. Jobban mondva aludtak, de ez történetesen lényegtelen esete a mesénknek.
A király elé kérette magát, s az egyik nagyot horkantva felébredt. „Mivén vezetett utad erre a térségre?” – kérdezte lekezelő hangsúllyal az őr. Megismételve kérését a király fogadta őt.
„Mélyen elszánt, és hírös királyuramkirályom. Mint szolgád, és alattvalód, kérlek segíts bajomban. Üzentél nekem, hogy dolgozzak, de nem értek semmihez a fegyverforgatáson kívül.” A király csak nézett, hogy ki ez, és hogy miért van itt, de aztán a jobbján álló mecénás kezébe adta a kiáltványt. Erre egetrengető sóhaj kerekedett nagy szakálla mögött. „Már értelek fiam!” – szólalt meg bölcs, királyi hangon. „Mit végeztél eddig dolgodul?” „Lovag voltam, s védtem hazám, s koronáját!”
A király elmagyarázta neki, miként ítélkezett a hős lovagok felett, s hogy néki már gondja nem lesz e föld kerekén. A lovagnak nagy kő esett le szívéről, hogy még a márványpadlón is lehetett hallani koppanását.
A lovag megkapta kijáró jutalmát, eladta földjét, vett magának egy paripát, s kivándorolt egy élhetőbb világba, ahol nem voltak törökök, oroszok, és egyéb bevándorlók, s ahol nem dúlta szét senki szívét. Így történt, hogy a magyar hon porrá őrlődőt, és a senki földjeként emlegetik mind a mai napig.
A lovag pedig boldogan élt, míg el nem fogyott a pénze.

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?