a világ nyomot hagy
bármit tesz is az ember,
félrehord a puska, s távcsövén
a nap elvakít.
háború van,
háború
itt, s fenn.
az ég alá szálló madarak
menekülnek,
de jönnek, kik
átveszik helyüket.
bennem is,
de legfőként benned
háború van
s háborúban
elvesztek már oly sokan,
s most köztetek
én is.
közületek
egy,
közületek
egyvalaki.
de utánam jött,
s kimentett,
az űr szomorún tekint
bele a sorsba,
megint egy…
elment,
de visszajött.
elment,
de visszajött,
hozták,
nagy riadalommal.
hozták,
nagy örömünnep
közepette,
akár a Jeruzsálem,
akár Jeruzsálem,
s bevonult,
de bevonult,
utána mind,
utána,
fordulni késő
fordulni,
sohase késő.
állunk egy porondon,
vajúdik a szív.
honnan jön ez a
sok,
honnan ez a kín.
hát már sohasem…
hát más sohasem lesz vége?
ekkor megfordulok,
ekkor orrom előtt.
egykor megfordultam,
s egykor orrom előtt volt.
most utcákba nézve,
késedelemmel,
mindent…
mindent töredelmesen,
töredékét sem,
ó, ha ezt hallanád.
ó, ha ezt megtudnád,
s bujkálok,
elbújva foszlányok
tükrébe lépek,
segítek…
miért kellet,
s most miért állok itt,
miért látlak megfeszítve,
mint ki
oltalmat ígér,
s ő maga lép fel.
mint ki oltalmat,
mégis őt,
mint kit a hegyen,
nem vittek engem…
mint kit,
mint kit egykoron,
s most,
mint virág törik meg a szél terhe alatt,
álmomból felriadva…
álomból valóság,
válságból álom.
teher.
húz.
föld.
lágy kavics
simogatja térdem,
mosolyogva
még egyszer felkel.
fel kell tennem a kérdést,
vagy nem.
harmadszorra?
én nem
nem akarok, csak zuhanni.
ott a föld,
annál már nincs tovább,
pihenni,
megpihen a lélek,
de ha ő nincs,
csak kóborló kutyák
ázott bőre
lennék…
lennénk…