lélegzetem megáll,
elszalad felém a pánik,
rohamosan nyúlik
a világ,
már nem is tágul.
óriás törpék lépik át
országom határát, s
esznek almájából,
akkorát harap át,
mint egy torok,
bendő,
de megforog
sírjában a kényelem,
s kizökkenti fejem,
tudatva,
kell nekem
valami régi,
foltos idő,
mi múljon el,
rögvest,
rögtön,
reggel,
akár a bajba kevert menedék
szítva fel vérem
reggeliztem az elsuhanó
messzeségben,
hát elhalkul ma minden,
a sötétség órái zuhannak rám,
pár perc, s ott vagyok újra,
odaát.
most hallgass,
ne szólj,
nem mondj egy szót sem,
alkoss értem,
s közben suttogj a napkeletnek,
meglátod,
majd felkel
rögvest,
rögtön,
reggel.