egy a sok közül

várnak
fellegek

emlékek sorában
puszta
önsanyargatás.

megmaradtam,
hajlékom lábain
áll a tévedés,

jöttem,
menni kevés
erőm volt,

voltam hadak
vezére,
és ura voltam
helyzeteknek,

de nem bírtam győzni,
ha mások jönni
mentek.

váram.

hátha csak
apró vagyok,
de felnőttem,
s most gyermeki szívem
is felnőtt,
hát mit kíván a száj,
ha ízt,
ha kortyol borból,
ó teremtőm.

várok.

hátha csak én vagyok,
és senki nem hív,
csak kerget,
hát várok,
s míg vár a szív,
én vagyok az,

ki vagyok,

ki vagyok?

talán egy
a sok közül,
vagy a sok száz közül
egy vagyok.

vagy vagyok-e egy
a sok közül,
vagy sok közül
az-az egy?

hát nem.

csak én jövök fel a
pincéből,
szakadt papucsom
talp alatt,
fejem fölött a sík
teremtés,
elmúló csillagok
szalagja.

hát csak én vagyok,
ki jöttem,
de megyek is el,
hogy menjek.

megyek
jövők,
s míg jövendők mennek,
jönnek
felém,
míg megyek.

hadd zuhanjak ágyamba,
térjek nyugton,
szabaduljak
szürke életem
kénes mivoltától.
ne legyek porban tiport,
lázálomtól kelő
éjjel,

legyek nappal,
mindent eltipró,
mindent felcsipegető
seregéllyel.

lelkem
szalad,
járkál,
megy,

de itt marad nektek,
mi egykoron voltam,
mi leszek,
hát vagyok.

nektek egy.
egy a sok közül,
százezer-egy.

elfeled a bánat

mit teszel te,
teszel-e bármit is
kulcsolt kezed által.

hát apránként elfeled a bánat.

apránként.

visszajön nemsokára,
akár a halál
von közénk
gátat,

időnként,
mikor nem figyelsz,
visszajön a bánat.

hát mit teszel te,
teszel-e bármit is
fokán a tűnek,

hát nem férnek
át.

mennének, szolga
hadak sietésével
fáradok,
álmodok,

hogy fáradt lelkem elalussza
reggelét a mának,

hát apránként
elfeled a bánat,

hát apránként,
apránként
elfeled,
a bánat.

tudatállapot

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

te vagy

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!