Egyedül vagyok

Elkapott a magány,
Nincs kinek mondhassam,
Nincs, kit szólítsak,
Egyedül vagyok.

Berekeszt magába a fájdalom,
Döbbenten állok,
Nincs kinek szóljak,
Nincs miért várakat
Ostromoljak,
Egyedül vagyok.

Általam lett üressé
A világ, kiürült belőlem
A vigasz. Most kell,
Hogy itt legyél,
Most jöjj, gyere kis fecském,
Olyan
Egyedül vagyok.

Várok, hátha a csönd
Szól helyettem, beszél,
De a falon lógnak
Élettelen képek,
Próbálok burokba lépni,
És nem hinni a télnek,
Próbálok, de
Egyedül vagyok.

Hogyan köszöntselek

Régen öleltelek,
Már megvan
Egy perce,
Régen láttalak,
Akkor még reggel volt,
S fáztam.

Ismét egy este,
Elmúlt a szele,
És két kezét a
Nap zsebre tette.

Álmodom rólad,
Fogom apró kezed,
Ölellek,
S el nem eresztlek.

Mától az enyém,
Tegnaptól minden,
Honnan is kezdjem,
Hogyan köszönjem.

Mit mondjak,
És mit nem,
Mi az, mit szabadna
Tennem, mi az,
Mi meghat,
Csak újra csókollak,
S míg tart az élet,
Adok bókokat.

Téged látlak messzi
Elmenő vonaton,
Téged várlak ismét,
Tudom, jönni fogsz.

Álmom egy réten,
Poros napsütéssel
Hizlalva a testet,
Lelkem asztalára
Téged helyeztelek.

Álmodj rózsaszálam,
Repülj szép fecském,
Szemedből a könnyem
Csorduljon, ha igy szép.
Sirok majd én is,
Ha neked kell majd sírni,
Ott leszek én is,
Ott leszek a mindig
Ezer évszázadán.

Ölellek téged,
Te apró, kicsi
Lány.

Reggelre

Lelkem romjain a bánat,
Szürkül az ég, a tájnak
Dől egy olcsó üveg,
Folyik belőle bensőm hangja.
Letakarva, akár porcikáim
Ledobott sejtjei
Megmerevednek,

Alszom reggelig, s egyszer
Csak felkelek, mint
Álmot remélő, aprócska,
Kisgyerek.

Remegő hanggal kérdezlek,
Élsz-e még, de
Felelet helyett a
Csöng markolja fülem,
Álmomból ébredve
Reggel, s újabb nap,
Hitet a csönd, és a kezdet,
Van folytatás,
De kimászni oly nehéz.

Borul lelkemre a csönd,
Aprítja minden érzésem
A táj, érzem, innen
Már nincs tovább.

2. A tartozás

A mai nap elteltével Brodzi, a sánta, kopasz öregúr felült a bicikliére, és nekiindult a falu körjárásának. Általában a legtávolabbi kocsmába ment, ahol rendszerint sakkra invitálta egy régi jó barát, egy bizonyos Vakka, akinek nem ez volt az igazi neve, de mivel mindenki így szólította, az eredeti neve úgy tűnt el a semmibe, akár Brodzi biciklije a mai nap folyamán.
Bosszankodott is, hiszen régi Csepel szerkezetű, toldott-foldott kerékpárját már annyira megszokta, hogy nem akart se túladni rajta, de legfőképpen az zavarta, ma este részegen gyalogolnia kell.
Olyan tipikus napról-napra élő, részeges ember volt, tartása már vagy húsz éve eltűnt, és emberi mivolta hazárdjátékokba, és különböző kocsmákban maradt. Különösképpen nem zavarta ez a helyzet, hiszen nem is volt min gondolkodni, vagyis hogy ide illőbben fogalmazva nem volt mivel gondolkodnia.
Az asszony már évekkel ezelőtt meghalt, és azóta a vagyon már a torkán átszaladt. Kis nyugdíjából próbált megélni, kevesebb sikerrel.
Vakka nála jóval fiatalabb, bár már ő is a korban odaillő öregúrnak mutatkozott, soha nem ivott, csak sárga ujjai, és szájából kilógó pipavég tudatta az emberekkel, hogy a pipa megszállotta. Ha valaki kereste, az mindig az erős, kicsit savanykás dohányszag felé vette az irányt. a füst irányában mindig megtalálták. Reggeltől estig a kocsmában ült a falu közepén, és sakkozott. Általában pénzért, de Brodzitól nem fogadott el tétet, hiszen valaha rokonok voltak, és tiszteletben tartotta a hülyék általános szabadságát.
Brodzi tehát itt kezdte a napját, és innen indult neki agysorvasztó egy napjának. Hallotta ő is ugyan a faluban történteket, de különösképpen nem izgatta a helyzet, hiszen tudomása szerint nem nyílt volna benne egyetlen ivó sem. Az viszont zavarta, hogy azt a kelekótya Rupert már vagy két napja nem is látta, pedig ígérte, hogy a mai nap folyamán megadja azt a kétezer forintot, amivel még vagy három hete tartozott. Kártyáztak, és Rupert elvesztette a játszmát.
Meg is verte volna ott helyben, de annyira nyavajgott, hogy inkább időt adott neki.

S mond

A képzelet örök melódiáját
Írom le neked,
Gyönyört, és ékes szavakat
Adok, s ha akarod,
Hát azt is megkapod.

Olcsó percek álmos vidékei
Múlnak, benned az élet
Új pillanatban műveli
A lágyan kergetőző
Másodperceket.

Szánalmas emberek
Mászkálnak, mihaszna tettekkel
Álcázva az időt,
S már az sem érdekelne,
Ha nem lennének,
Csak te ölelj,
Te túrj hajamba,
S mond;
Mennyire szeretlek.

Áldás

Lezárta a bejáratot,
Már többé oda nem lépek,
Szívem rejtett záradékát
Váltanám ki,
De nincsen rá pénzem.

Foszlányokba hánytatott érzelem
A bánat,
Reggelizni nem tudok,
Vigye el a száraz
Megnyugvás.

Essen eső fáradt hangomra,
Áztassa érzésed torkom,
Rúgjak be az élet
Pimpós borától.

Hamisan szóljak,
Ha nem mondhatom igazam,
Átkozzon már az isten is,
Ha úgy látja kedve,
De ha van benne
Tisztaság,
Áldjon meg,
Soha máskor,
Ha nem most,
S mindörökre.

Fészek

Telítődik humusszal a szívem,
Kikelnek belőle anonim tojások,
Magzatvíz folyik vérem
Helyett, az élet minden
Percében újjászületek.

Reinkarnálódik bennem a szó,
Más és más értelmet ad,
A drog figyelmen kívül
Hagyja a mától
Elvonatkoztatott
Szintetikumokat.

Átölel csendesen a napnyugta,
Figyel édesen egy kismadár,
Összezárja szárnyait,
S betakar egy hűvös
Éjszakán.

Rózsák tere

Kertjében ülni veled
Egy galaxist ültetni
Lábam alá,
Bejárni egész
Európát, s annak is
A keleti részét.

Benne ülni egy téren,
Benned ülni elmélyülten
Nézni szemed,
S közben szívem
Jajdulásai fájnak,
De jajgatásból
Ujjongásba váltnak.

Ez a tér, mely
Fogságban tart,
Nem enged el,
Megnyugtat, s
Betakar,
Álmodom vele,
Budapesten,
S már hárman
Alkotjuk
A világegyetemet.

Fecskemúzsám

Ihletet adtál, ihletet adsz,
Leülsz mellém, s jönnek
Pergő ritmusok,
Rítusok közt tied vagyok.

Már nem érdekelnek
Elhasznált rongyok,
Kik megvetik ágyuk,
Te vagy az egyetlen,
Kire várok
Évszázadokon át.

Mellettem ülsz,
Felemésztett a magány
Öklendezik arrébb,
Néz rám, még egy
Pillanat,
S eltűnik a
Rózsák tere temploma
Alatt.

Elfogyok

Táplálkozik testemből a lélek,
Elfogyok apránként,
Eszi a méreg a vasat,
Eltűnik büszkén a toll,
S bennem marad
A semmi.

Elfogyok, némán a hídon,
Nézem a folyót,
S ha nem lenne a
Bennem rejlő büszkeség,
Talán meg is
Kérdezném,

te folyó, te alattomos
duna,
te átoknak formált,
Komor,
imádatra méltó
folyó, víz,

miért csaltál meg,
miért hálsz mással,
csalódást okoztál
már nem csak nekem,
de sokaknak,
és a tájnak.