nem vagyok szelíd

agyam már alszik,
siklik a dunán,
testem remeg, szürkül
a homály,
dereng az érzés, mikor még
ép voltam,
mikor ifjonc gyerekként
a régről papoltam.
rájöttem,
a bölcsek ott vannak közöttünk,
s nem mindig a legöregebb
közülünk.
vannak gyerekek,
kik jobban tudhatják,
vannak, kik öregen haláluk kívánják.
az ilyen emberektől mentsen meg a sors,
az ilyen emberek
nem éltek semmit.
az ilyen emberek
azok, kik senkik.

Valamivel könnyebb

Tudom, itt vagy, sétálsz a kertben,
látogatod az éjjeli szőlőket.
Érzem itt vagy,
sürget a nap,
feküdjek, holnap kelnem kell.
Hazajöttél, s láttalak,
Nyugodt, s pihent voltál,
Úgy akarnálak látni,
Hogy még egyszer szaladnál.

Most valamivel könnyebb lett,
Nem azt látom már,
Ahogyan a vízben…
Jajj! De nagyon fáj.
De most úgy látlak,
miként alszol,
S hitem is meglett,
Ha te vesztettél volna el…
Te voltál az erősebb.

Folytatom, folytatni kell,
amit itt elkezdtél,
valamibe merülni kell,
Temetni ezt a téveszmét.

Majd új erőre kapok,
s akkor folytatom,
rám se ismersz majd,
nem fogsz rámismerni.

Téged a világon senki sem bántott

(Ezt a verset 2004-ben írtam, s most valóságossá vált. A valóság örök nagy átok!)

Lehetett volna tökéletes élet,
De ebből lett vonagló, botrányos késed.
Elvág mindent, elvágja mélyen torkod,
Míg atyád templomban zsolozsmát mormol.

Tüzet gyújt ma érted megfáradt anyád,
Holnap az elnököd kihívja sorsát.
Elvetődik benned szerelem sarja,
Kezed lelkedből végleg kivakarja.

Elveszel magadban, elveszted csókod,
Elvesztesz mindent, csak nyisd ki a boltot.
Sírhelyeden végleg halálos a csend,
Forogsz benne mélyen, fáj valami bent.

Szíved nem enged, lelked réges-régi,
Elkapott csendben, a tolladban Ady.
Így írsz te verset, így írod az álmod,
Téged a világon senki sem bántott!

tudod milyen emlékekben élni?

tudod, milyen emlékekben élni?
a halált tagadni, az életet félteni?
tudod, mit jelent majdnem csak szeretni,
tudod milyen a pengén táncolni?

berekedne torkom, ha most üvölteni tudnék,
meghasadna szívem, ha nem lennél enyém.
ráhajolnál most is vállamra, s ‘mondnád’:
Szeretlek öcsém! Szeretlek Bátyám!

Pap Laci atyához

hogy akkora emberség, az se szorult beléd,
hogy a gyűlölet, az sincs meg benned,
pap létedre hogy lehet, hogy nem lehetsz ember.

hogy nem tudod, mi az, mi az életet bezárja,
s hogy együtt ittatok, egy üveg az ára.
hogy szeretett téged is, bár gyűlölni akart,

amiért hagytad elhulni önmagad. hagytad hagyományát
a föld alá süllyedni, de igazán nem tudott
senkit se gyűlölni. s most azt mondod nekem,

nem tudok eljönni, nem tudok egy percet Imrére szentelni,
nem tudom a szabadságot egy héttel ‘halasztni’,
nem birok egy embert igazán tisztelni.

told el mocskos szájad, s kezdj el hinni újra,
kívánom, hogy legyél szeretettel dúlva.
kívánom, hogy legyél istennek szolga.

kerüljön téged a gyűlölet, gyalázat,
s kívánom, hagyd el még ma ezt a házat.
menny oda, ahol te szeretnél élni,

de falucskám szívében nem szeretnélek látni,
nem akarok mélyen a szemedbe nézni,
mert meglátnám azt, ami benned van.

tudd meg, szeretett téged, s szerettünk mi is,
annyira, hogy most nem tudunk gyűlölni.
éljél sokáig, s égjen benned a bánat,
hogy Imre emlékét őrizd meg a mának.

ha senki sem vagyok

ha senki sem vagyok, magamnak vagyok,
ha másokért vagyok, akkor hatalmas,
s kergetem odafönn az óriás madarat.

leereszkedem, s nézlek bennetek,
mennyire sírtok, s ezért szenvedek.
van bennetek bánat, de ott van az öröm is,
mit tudtam én adni, szerettem mindenkit.

az élet egy perc, töredéke annak,
ami most nékem, ideát itt van.
remélem akkor is ennyire szerettek,
mikor már az élet titeket elenged.

remény

s reménytelenség ellentéte most a perc.
zászlaja vitorlaként egy házon lengedez.
de jó is volt szeretni, s szerettetni magam,
elvesztettem bátyám, de meg lett a lovam.
s lett nővérem is, lett kit szerethetek,
s Imre képe örökké a szívemben lebeg.

tétlenség

legbelül forr bennem az indulat,
valamit tenni kell,
hisz az ember így mulattat időt,
s valahogy így telik.

Az óra ketyeg, az ember pihen,
az óra ketyeg, ketyeg.

Az ember ketyeg, az óra pihen,
az ember ketyeg, ketyeg.

A fájdalom

A fájdalom erkölcstelen,
egyszer csak bekopog,
leveti ruháját,
s megmutatja magát.

Ráveti magát agyamra,
s megerőszakol.

Isten

Álmodni egy dolog,
Hinni annyira sem értelmes,
Mint tudni, van egy Isten,
Van másik is,
És nekem is egy,
De veszek hármat,
Soha ne tűnjön el.

Van Neked kettő,
Ad nekem az egyiket,
S akkor nekem is egy,
S neked is egy lesz.
Isten az mi?
Vagy valójában van?
Létezik-e a nagy folyó alatt?

Vagy felette lebeg?
Ahogy az óceán is?
Temérdek kérdés,
De valahol hibádzik.

Tűnődök én is,
Most miért hiszek benne.
Kifogás talán, vagy
mert nincs merszem?

De van, s ez a legfontosabb,
Imre most csinálja
Odaát a vaskapukat.
Elromlott biztos a mennyei bejárat,
S lakatos kellett,
Mert mindenki hibázhat.

Ott szüretel most,
S nézi a fürtöket,
Ez még nem, de az már bor lehet.

Van-e nagy Isten,
Rágom a füledet.
Van-e hatalma a
Habos vizek felett?