hideg koromsötét

sok a hang,
nagy dübörgés rázza fel
a lelkem,
együl ülök a hideg

koromsötétben…

nagy a domb,
magasról zúg alá a napnak
fénye,
egyedül ülök a hideg

koromsötétben…

mirelitvers

tévedtem

a jövő felé nézve,
kikapart két szememmel port fogok,
sóhajtok,

talpig feketében,
fejem búbjáig sodort terítéknek
érzem magam,
mint
páncél nélkül menni a lovasság előtt,

s ha lőnek rám, mint egy fa,
kidől
a sorból testem.

Port adtál enni,
Vasaltad szívem,
vizes köntösbe bújtatva,
loholva az ég rezzenései után,

úgy érezve, a szavak kifogytak,
s helyette valami bolti
mirelitverset szónokolsz,

de ezt is megeszik, s etetik
vele a népet,
akár az igazság ferde oltalmában élve
keresek valamit,
de azt nem találom meg

soha,

soha nem létezve görcsöl a gyomor,
s talán majd máskor újra leírom,

tévedtem…