Alkonyatkor megindul az ember. Félénk szívében tisztásra talál, s a lenyugvó nap bukása együttérzéssel tölti el. Fájdalmas kockázat a leleplezés, és indulatos gondok csapásaitól tartok, míg félénk lapozásokat végzek múltamban.
Elhitetem önmagammal hazugságaim, s mikor már annyira jól megy, hogy tudom, kihirdetem népem mezsgyéin.
Gyermekként lépteim kimértek voltak, mégis suták, s most hatalmas távlatokba meredek, de nincs erőm meglépni a jövőt. Szívem terebélyes karabélyát töltöm meg, s húzom meg a ravaszt feléd, mégsem merek hinni, s mondani, ebből elég. Fordulj! Térj meg! Hallgasd a szívnek elköszönő dallamait, és érints meg! Markolj szavamba, s hallgattass el. Sötét erdeje a létnek szolgasorsra bukik, s miközben hazudnak óriás hegyek, apró mocsarak bugyrai alá bukik a szél.
Felsüt a nap, s újra reggelként ébredek, téli hideg szárnyát gyújtom, hogy végre, s örökre nyár legyen. Benned elalvó területek dallamos rítusa lennék, miközben lepled rejtőzve búvik alám. Elengedlek, s szárnyaid téveszméire szaladok, ugrok két lábbal tenyered tartó magasságára, s te felemelsz egészen isten hanyatló tornyáig. Ritka oxigénű levegő csapja meg burjánzó tüdőm alját, s fulladásom tekintetében öledbe veszel, s kebled árnyékából figyelem tovább a napot.
Enyhül a szél, s a leégett szárnyak alatt fekete koromtól lepve a táj, miben pár lábnyom, mely te voltál, s úgy jöttél felém, szaladtál. Igazolásként csókot dobsz létemre, s az ígéret gyémántjával karcolod belém szavad, szeretlek.
Józan voltam, s egy sör ártalma legeltette bennem az istent, koszos kezem ölelésétől romlottál meg. Tiszta vagy, mint megannyi fehér tó hullámzik a szélben, de már szürke vized tükröződik vissza rám, hiszen megmosdottál, lemostad vétkem.
A nap szitája mossa tavad medrét, s mint folyó, mára én úgy ömlök beléd. Tiszta lelkem harmatos vize keveredik langyos, nyári tavaddal, s már ketten vagyunk tiszták, de egy alakban.