a világmindenség regulái

vagyunk,
Rángató arcodon megcsillanó
Fénykavalkád a szívem,
Pislákoló tollak szürke
kékjébe veszem,
míg szavak lobbannak
Fel.

Istenemre!

Mondom,
s esküszöm,
Vállat vonva zuhatagként
feszülök

ki egy széltében szakadt vászonra,
Vetítve vagyok,
tükrözve
általad.

mintha bort innék,
belőled a Mámor,
úgy örülök,
hogy tiéd vagyok
tegnaptól,
s mától kezdve
jobb leszek,

ha csak egy kicsit is,
de megpróbálom,

míg próbálom
helyrerakni
foszlányait a jövőnek,
az apró,
átszellemült
költészetnek.