Általános információgyülemlés

Tartózkodom.
Például attól is, hogy mondjak valamit. Eltúloztam. Viszontlátásra. Viszont látásra invitálom az olvasót. Higgyetek abban, amit láttok. Elétek tárul az igazság, s mégis nyomokban heverő múltról énekeltek. Szavaitok hamis látást ad, s a kérlelhetetlen momentumok csak peregnek. Nem jönnek vissza, hogy intsenek. Elmúlnak széles körökben, s hamis lábnyomok, akár sárból a hóba lépve tisztátalanodig meg a lelketek. Figyeljetek. Lássatok.
Én tartózkodom. Attól is, hogy szóljak. Látni sem vélek, s ha látok is, akkor is mit. Nem egyebet, mint tárgyakat, és megint.
Túlzok. Mert látok. Ha nem látnék, nem mondhatnám, hogy csak azt. Agyam felhőin keresztül homályos a látás. Bocsánat. Az írás is. Halljátok? Itt jönnek. Ezek a másodperc csendes ugrásai. Múlnak, mennek el. Én meg lassan haldoklom. Te is, és mindenki. Meghalunk egyszer, de addig látni kell. Hamis istenek tapossák össze lelkünk, s míg nem látunk, csak félünk, mindennek vége, és egyszer meghalunk. De mi van, ha látunk? Akkor a gondolatok képekké, a képek életté vállnak.
Tartózkodom. Ettől is. Meg attól, hogy most írok. Én bizony nem. Csak szólok. Egyszerűen csak látni akarom azt, amit mondok. Kijön. Elmegy. Vége.
Figyelek. Halljam a hangom. Érdes. Sírásba remeg át. Foszlányok igazságait hirdetem. Sokat írok, de mondok semmit. Üres leheletem vékony hámjára próbálok freskót alkotni. De kiszakad. És vége. Halott. Akár az év, mely elmúlt felettem. Akarom, hogy láss.
Tartózkodom. Bálványok rétjeitől, és hamis igazságok balga futáraitól. Köszönöm, megvagyok. Élek.
Ha nem is, akkor is. Vagy nem.
Talán igenlésem szörnyű tettéről álmodom. Tündérmese vagyok, és hamisan éneklem szívem énekét. Tévúton járok. Nélküled.
Zavar a frekvencia. Bezavarják adásom, s a sok krix-krax között elásom a gondot. A terhet. Míg tartózkodom. Lezárult egy szakasz, s most ismét itt vagyok. Halott énem élni akar. Kiengedem. Mint dzsinnt a palackból. Szomjazom. Gyere. Félek. Átásítom az éjszaka felét, mert a másikon sírok. Nélküled, egymagam.
Bátor vagy. Halljam hangod…
Tartózkodom. Egy szoba közepén fekszem, síkom ölelése az ágy. Egymagam járok, álomban, fel-alá.
Gyújts tüzet, és égni fogok. Mennyei lángként.
Ámen.
Tartózkodom… benned…

A Félelem Harangjai

Ha nem hallom zápor hangod,
Miként felveri a port,
S száraz lelkem puszta ékjeként
Rám terült szalagon
Felfedéd imád.

Hangos üvöltéssel
Járom körbe utam,
Csak egyre feljebb,
Mert lefelé hiába
Küzdenék,
Nincs tovább.

Szárnyam ereszkedik,
Lopódzik közelébb,
Magasság Istene felé venném utam,
Tartanék zászlót,
S égő fákjaként tekintenék,
De holmi istenek
Leplezik előttem
Az igazit.

Félek.

Hamar döbbenek,
Utam jártam, csak hazugság.
Tovább!
Felnézve az égre,
A messzi csillagokon lovak
Legelnek,
És Isten csodás képére vágyva
Elmegyek.

Haldoklom.
Nincs bennem erő,
Elvakít a düh,
Isten megbántott,
De erőm szörnyűlködve fel-fel áll.

Ó örök Atyám!
Szárnyad alatt nőttem fel,
S kinőttem óvó ölelésed,
Hát engedj vissza,
Engedj újra gyerekként játszani
Veled.

Szapora légzésem,
S tűnődő tekintetem feléd,
Hogy ki vagy,
Mit akarsz,
Merre mész,
Ha nem is jöttél,

Csak voltál.

Félek nélküled.
Betemet a halk magány,
S rózsák keserves
Illata dereng még,
Hogy valaha,
Egykoron
Bennem
Te éltél.

Féltem.