Mikoris gondolatok ezrei taszítják homályba tudásom

Múló elmebajom határait kergeti a vágy, valami igazi tiszta után szaladva karmolok bele a múltba. Ficánkol bennem a határtalanság, ki akarok törni, de visszafolyt az étvágy, és a ’-talanság’.
Megreked bennem az ihlet, és művészi innovációim sorra a múltba buknak. Magam sem tudom, mikor, és hol rettent el az izgalom a vágytól, s mikor kortyolok bele az esőbe. Már nem, nem zavartatom magam, ha nem hangzó, piros orgona illata száll a télnek, netán lila ködbe bújtatott esőt áztat el Tóth Árpád lila gondolata, és miként a szellő bíztatja, úgy hiszi, őt se szerették az istenek.
Nem tudom, nem értem meg, miként az élet pergő robajában, ott bent látszik az érzés, és kiül a számon a mosoly, úgy akarom látni a félelem szürkeporos átláthatóságát.
Netán pántolnám össze az igazat a hazugság kergekóros leütéseivel a billentyűzet soros igazságain. Az elektromosság rombolja agyam a halálig, de addig meg úgyse látni, hiszen takarja valami élet.
A viszontagságok zűrzavarába tévedt emberként én is megihletődök egy-egy meghajlás láttán, amit kézen fogva több, netán csak két színész visz végbe az élet látványosabb oldalán.

Érzelmi válság

Fanyarú íz a szemben,
Meghasonlott lábraállás, és a
Hétköznapi szociálpszichopata
Kirándulásai az esőben,
Míg nem néztem oda,
Ő félrenézett, s úgy, csak úgy
Közönyösen köszöntünk el.

Bátorság félemlítette meg
Lelkemben a gyönyört,
A gyengédség csapta hátba
A komorság tragédiáját
Szívlapáttal, s most
Én is úgy vagyok,
Hogy sehogy.

Érzelmi kereszteződések,
Útelágazódásosságosságok
Közepette hullok térdre,
Miközben érdekel a
Csend, s belőle akarok
Újra meglenni,
De odabent víg kacaj
Szellemisége zengi
Be az egész várost.

Csak még egy szót
Had írjak le,
S utána már megyek,
Mert a többi
Abszorbens,
És nem érdekel.

Hunnyogó

Messze hulló szalmonella
Portyázik bennem, már
Érzem a halál keserű
Ízét, talán most is
Megtalál, de nem.

Most boldog vagyok
Ha csak egy percre
Mentem el, már akkor
Is többet voltam ott,
Mint érdekelt.

Most közönyös a sírás,
Lapátra tett igazságot
Basznak a hátsó kertben,
Most veszti el szüzességét
A nap, s ezután már
Annyit nem hallgat.

Hunyorgok bele, csak néz rám,
Lesüti szemeit, míg
Megsüti az enyém,
Miközben hunyorgok belé!

Album

Akrobatikus képek
Szilenciumát reggeliztem,
Oda jártam minden
Este,
A rémálmok kertjében
Füvek mágneses
Terébe ültem.

Emlékezz, türelemjáték
Az élet, az a bölcs
Idegen, aki hitte a jót,
Ő is meghalt,
Elcsapta egy villamos,
Mert hitt a fékpofák
Gyors megállítóerejébe.

Találkozzunk, ha gondolod,
Én ott leszek, álmosan,
Szemlehunyva
Nézek fényderítő
Táncokat, míg
Egyszercsak beragaszt
Albumába valaki.

Vasárnap esti visszamenetel

Ásít a fáradtság,
Vaskorzók libbennek
Magasra,
A víz annyira kiszáradt,
Hogy önmagát
Megissza.

Lisztet őröl maggá
A malom,
Úgy érzem,
Én is kifordulok.

Szemembe préselt
Könnycsepp az ima,
Mely lecsöppenne,
De visszasírna,
Ha elhagyna.

Álmom a valóság,
S valóságos álom
A kedély,
Testedzik a rángatózás,
Míg elmúlik az
Öregség.

Derítő

Álmok szürke lombján pihen,
Ott vagyok,
Itt is én,
Amott a világ
Köz
epén
Szivárog a víz.
Derítőt szed az
isten,
A boldogsággal
máshogy
nem
Bír!

A részeg Tücsök

Gondos alkonyat
Fedi be a rétet,
Mindent belep,
Ne látsszon semmi,
Mindent, mégis
Egy, egy a
Sok közül
Látszani akar.

Felüti fejét a legdrágább
Virág, már nem
Termett ilyen
Évszázadokon át.

Arra muzsikál egy részeg
Tücsök, úgy ciripel,
Megőrülök.
Ugrik, szökken, s
Tán még repül is,
A virág közepén
Akar játszani.

Keresztben jégeső

“Mi van a tükörben? Nézz oda, mert én nem merek!
Valami bárány, valami bárány, ha nem tévedek!
Túl jó, nem gondolod? Túl jó.
Most hajó vagy bárány? Nem bárány. Na jó.”

/Bereményi Géza – Cseh Tamás: Keresztben jégeső/

Remélem látsz még,
Én látlak, s a
Végtelen záporban
Te állsz velem,
Mellettem.

Kérni ne kelljen,
Hát adom én önmagam,
A titokzatosság megfélemlített
Képzeteként takarózom,
Hogy ne fázzak,
Kergetek érted
Földre hullott
Lepkéket
Kosárral.

Bárány leplezi magát
Hajóként a tükörben,
Melyet Bereményi szövegként
Cseh Tamás
Énekel,

De még
Nem értem.

S már látom is,
Igen, az báránynak
Túl jó hajó,
Ha jó, akkor úszó bárány,
S nézek már én is,
Ha te nem mersz,
Mert nem múlik el az idő,
Míg keresztben jégeső
Bombázza szét,
Azt amit láttam.

A nagy szavak isteneként

Ráérzek a toleranciára,
A megvénült, elbutult
Arisztokráciának üzenem,
Hogy halljanak.

A nagy szavak isteneként
Szólok köztetek,
Dübörgök, hogy halljatok,
De ti befogjátok fületek.

Elzüllött nemzedék rikácsoló
Hangjaként szólok, a
Mindenem adom,
Mi a szavakban rejlik,
Én, a minden,
És a kölcsönösség
Elzüllött istene.