Múló elmebajom határait kergeti a vágy, valami igazi tiszta után szaladva karmolok bele a múltba. Ficánkol bennem a határtalanság, ki akarok törni, de visszafolyt az étvágy, és a ’-talanság’.
Megreked bennem az ihlet, és művészi innovációim sorra a múltba buknak. Magam sem tudom, mikor, és hol rettent el az izgalom a vágytól, s mikor kortyolok bele az esőbe. Már nem, nem zavartatom magam, ha nem hangzó, piros orgona illata száll a télnek, netán lila ködbe bújtatott esőt áztat el Tóth Árpád lila gondolata, és miként a szellő bíztatja, úgy hiszi, őt se szerették az istenek.
Nem tudom, nem értem meg, miként az élet pergő robajában, ott bent látszik az érzés, és kiül a számon a mosoly, úgy akarom látni a félelem szürkeporos átláthatóságát.
Netán pántolnám össze az igazat a hazugság kergekóros leütéseivel a billentyűzet soros igazságain. Az elektromosság rombolja agyam a halálig, de addig meg úgyse látni, hiszen takarja valami élet.
A viszontagságok zűrzavarába tévedt emberként én is megihletődök egy-egy meghajlás láttán, amit kézen fogva több, netán csak két színész visz végbe az élet látványosabb oldalán.
Megreked bennem az ihlet, és művészi innovációim sorra a múltba buknak. Magam sem tudom, mikor, és hol rettent el az izgalom a vágytól, s mikor kortyolok bele az esőbe. Már nem, nem zavartatom magam, ha nem hangzó, piros orgona illata száll a télnek, netán lila ködbe bújtatott esőt áztat el Tóth Árpád lila gondolata, és miként a szellő bíztatja, úgy hiszi, őt se szerették az istenek.
Nem tudom, nem értem meg, miként az élet pergő robajában, ott bent látszik az érzés, és kiül a számon a mosoly, úgy akarom látni a félelem szürkeporos átláthatóságát.
Netán pántolnám össze az igazat a hazugság kergekóros leütéseivel a billentyűzet soros igazságain. Az elektromosság rombolja agyam a halálig, de addig meg úgyse látni, hiszen takarja valami élet.
A viszontagságok zűrzavarába tévedt emberként én is megihletődök egy-egy meghajlás láttán, amit kézen fogva több, netán csak két színész visz végbe az élet látványosabb oldalán.