Vázlatos fellegek homlokzatára

Vállalt folytonosság,
Hiábavaló vétek.
Igazmondásba torkolló
Hullámos évek,
Jöjjetek.

Vagy ne.
Ha kell, harapjon sárga
levéllel a virág,
Ússzon hátán a fodrozódottság,
s kellemes villám égesse
karom,
Ha van rá
alkalom.

Élénk vízben kellő tapintat,
Tapintatosság fellengző
rombolása vagyok,
Ha van rá alkalom,
s te is, te is úgy látod,
Várok.

Eltörpülő lélegzet szívja
hallkan a füstöt,
Viták zuhannak alá,
s közben szétesik a
köröttem,
s körülötted üvöltő
messzeség.

Vázlatos rajz,
Mint maga az élet,
Nem tervezhetsz vele,
nincs benne kényszer,
Csak apró magok,
apróbbnál apróbbnak látszó,
de annál diadalmasabb alkalom,
Hogy eléd állva újra,
Újra legyen föld, s kenyér.
Akkor már mindenki megél.

Akkor már mindenki,
Az is ki ír,
az is, ki remél,
de legfőképp én,
aki semmit sem tett,

semmit sem tesz ezért.

én meghaltam egy percre…

én meghaltam egy percre,
mit sem tudva, sejtve.

egyszerre ott volt minden,
egyszerre voltam isten,
s ember, mindenki ott volt,
s talán a halál
mámorától
nem tudtam, hol is állok.

egyszerre voltam apa, s férj,
egyszerre voltam fiú, testvér,
egyszerre voltam nagyapa, s vej,
egyszerre voltam unoka, déd.

mindenki, aki én voltam, ott volt,
s mindenki egyként üdvözölt: az új Föld –
én csak fényes csillagként ragyogtam
sötétség nélkül –
nem volt oly elhagyatott.

én meghaltam egy percre,
mit sem tudva, sejtve,
s ma sem tudom mi volt.

én meghaltam egy percre,
mit sem tudva, sejtve,
elém lépett Isten,
nem kérdezett, intett,

éltem újra
talán egy percet,
mit sem tudva, csak sejtve,
ki volt az az Ember,
ki volt az az Ember.

én meghaltam egy percre…

hideg koromsötét

sok a hang,
nagy dübörgés rázza fel
a lelkem,
együl ülök a hideg

koromsötétben…

nagy a domb,
magasról zúg alá a napnak
fénye,
egyedül ülök a hideg

koromsötétben…

mirelitvers

tévedtem

a jövő felé nézve,
kikapart két szememmel port fogok,
sóhajtok,

talpig feketében,
fejem búbjáig sodort terítéknek
érzem magam,
mint
páncél nélkül menni a lovasság előtt,

s ha lőnek rám, mint egy fa,
kidől
a sorból testem.

Port adtál enni,
Vasaltad szívem,
vizes köntösbe bújtatva,
loholva az ég rezzenései után,

úgy érezve, a szavak kifogytak,
s helyette valami bolti
mirelitverset szónokolsz,

de ezt is megeszik, s etetik
vele a népet,
akár az igazság ferde oltalmában élve
keresek valamit,
de azt nem találom meg

soha,

soha nem létezve görcsöl a gyomor,
s talán majd máskor újra leírom,

tévedtem…

Boldog vagyok

Vézna ujjaim közé repül
Egy hullámos betűalak,
felszólít, menjek,
bizonytalan létben
Bizonyosságott tennem.

Átaludtam sok száz álmot,
átaludtam veled,

– álmom belsejéből
kiköhögött leheletet –

verítékeztem,

s közben fordult a sor,
betűkből szavakat
– szavakból lettem –
temettem,

mint virág borul
százszor a sírra
mint „vézna ujjam közé repült”
dallam sora riogatva

éreztet velem sánta halucinációt,
már oly régen
rég élveztem így egy életet

mint nézném fent
– azt az egy –
csillagot,
hogy hullnak alá nappalok,

kint éberen mereng a dallamos nyár,
de itt északon a hóesés jár-bojong
déli napsütésben,

mi lesz, ha kél a nap,
fordulnak bánatba sorok,
s én mégis úgy érzem,
boldog vagyok.

vesR

Zajban elbúcsúzik a rossz,
Köröttem forog a világ, zápor, és
vad eső hullik,
fejemen kalap.

Hullik a hó, s már
kétezer
tizenhárom,
mikor a világ
a forróságba
mámort,
hidegre tartva
álmot
lát.

Vak kezembe bőség
kesere néz,
nem látja önmagát,
s inkább odébb lép.

Kölcsön
kenyér, melyhez
magvas befőző edény
maradékát kanállal.

Elhalkult csend zabolátlan
sárgasága kéklik a vessző
futás paripáján,
fagylaltkelyhén a hajnal
izzadó keze lépdel,
széles mosollyal, míg elém lép,
szögbe,

az

elmaradt alvás
hiánya…

Álmod örzöm

Vállamon a világ,
összes gondja ellapít,
fekszem lábújhegyen az
ágyban,
nehogy felkeltselek,
nehogy álmod nyúzzam,

miként cseppek jönnek fentről,
küldöm őt:
Menj, ne zörrenj,
ne pattanj,
csak
édesen,
csak halkan szisszenj,
pottyanj,
mert álmát örzöm,
mert álmát örzöm én,

éjjel, s nappal.

álom

Álom,
felderítlek, ó!

nagy világom…
összehulló lepel, sietve
bújj alá,
s elém
áll az éjszakán,

álom.
felderít’len tér,
s időborzongás.
álom,
tükröződés lelkem igazságaiból,

nemlétem hosszú
hornyai, mint szegletes
szöglet

a világ – álom.
a hold álom,
nappal
alig látom.

teérted volt,
mind, minden, mit tettem,
azt teérted.

értem.
hogy most nem,
hogy most csak alszunk,
hogy igaz sem vagy,
s hogy csak vagy

értem.
miattam lapul meg az éj,
s hoz megnyugvó
békülést,

így szerte a világon
egyek vagyunk,
egyként alszunk,
s a álmodunk,
mind,
kik

dermedt éjszakán a takaróba bújva
késleltetjük
a ‘hajnalhasadt’ját’.

a megváltás pillanatának átérzése

a világ nyomot hagy
bármit tesz is az ember,

félrehord a puska, s távcsövén
a nap elvakít.

háború van,
háború
itt, s fenn.

az ég alá szálló madarak
menekülnek,
de jönnek, kik
átveszik helyüket.

bennem is,
de legfőként benned

háború van
s háborúban
elvesztek már oly sokan,
s most köztetek
én is.

közületek
egy,
közületek
egyvalaki.

de utánam jött,
s kimentett,

az űr szomorún tekint
bele a sorsba,
megint egy…

elment,
de visszajött.
elment,
de visszajött,

hozták,
nagy riadalommal.

hozták,
nagy örömünnep
közepette,
akár a Jeruzsálem,
akár Jeruzsálem,
s bevonult,
de bevonult,

utána mind,
utána,
fordulni késő

fordulni,
sohase késő.

állunk egy porondon,
vajúdik a szív.

honnan jön ez a
sok,
honnan ez a kín.

hát már sohasem…
hát más sohasem lesz vége?

ekkor megfordulok,
ekkor orrom előtt.

egykor megfordultam,
s egykor orrom előtt volt.

most utcákba nézve,
késedelemmel,
mindent…

mindent töredelmesen,
töredékét sem,

ó, ha ezt hallanád.
ó, ha ezt megtudnád,
s bujkálok,
elbújva foszlányok
tükrébe lépek,
segítek…

miért kellet,
s most miért állok itt,
miért látlak megfeszítve,
mint ki
oltalmat ígér,
s ő maga lép fel.

mint ki oltalmat,
mégis őt,

mint kit a hegyen,
nem vittek engem…

mint kit,
mint kit egykoron,
s most,

mint virág törik meg a szél terhe alatt,
álmomból felriadva…

álomból valóság,
válságból álom.

teher.
húz.
föld.

lágy kavics
simogatja térdem,
mosolyogva
még egyszer felkel.

fel kell tennem a kérdést,
vagy nem.

harmadszorra?
én nem
nem akarok, csak zuhanni.

ott a föld,
annál már nincs tovább,
pihenni,
megpihen a lélek,

de ha ő nincs,
csak kóborló kutyák
ázott bőre

lennék…
lennénk…

A holnapra figyelni se kelljen

Elrugaszkodott méla terhem a
Gondtalan sziklaszirt merengő teréről,
Bele a gombszakadás alatti pattanás
Halk zajába.

Sűrű eszméletvesztés oltalma
Zilált felhőszakadásba kezd, s közben a
Teher, mely nyomja mihaszna lelkem,
Istenért sír, oda, fel.

Hol vagy, ó, kegyetlen messzeség,
A valóság sivár emlékei kelnek,
Gond nélkül milyen volt a rég,
Milyen úgy kelni, hogy egy
Szisszenés a csend.

Bujkál bennem valami
Poroszló gyermek,
Sírva kéri istenét,
Csak ma még,

Csak most
Jöjjön a jelen,
Hogy a holnapra
Figyelni se kelljen.