virágként
sodró alkonyba temetett
élet vagyok.
szapora léptekkel
szaladok
egy messzi,
kivert tájra,
úgy veszem meg
istentől a levegőt,
s adom lelkemet neki,
ó,
igenis teremtőm.
lágy zivatar mossa
el a szívem,
lehetnék boldog,
netán egy síró árva,
de most ez alakult ki;
a lelkem vívmánya.
torkomból felzökkent,
félrenyelt gondolat
jutott át ajkamon,
köhécselve
nyeltem volna vissza,
de mára már
nem tudom.