Ha már nincs miért élni,
Legalább meghalni
Lehessen,
Ha már nincs a
Vízben folyó,
Levegőt vehessek.
Ha már nincs miért halni,
Legalább élni lehessen,
Ha kiszáradt folyók
Tombolnak felettem,
Úgy hiszem,
Akkor sem,
Sehogy sem értem
az életet.
Gondolataim hada
Két kezén a nap
Áttetsző sugara
Ragyogta be szívem,
Lelepleződve
Álltam előtted.
Tudtad már,
Ki vagyok,honnan
Jöhettem,
Érezted gondolataim,
Melyek jöttek
Mögöttem.
Hallgatag kis társaság,
Nem szólnak sokat,
Mégis ha az egyik
Megbotlik,
Megbánthat másokat.
Gyilkosság
Isten szólt,
Én mentem,
Méltán ránehezedtem,
Összetört alattam
A pára.
Le volt már
Mállva a falról
A kosz,
Nem volt az ördög,
Ő sem mosolygott.
Beléptem istenhez,
Átölelt nézve,
Miként tőröm
Átdöfte szívem.
Kenyér és víz
A sírás kenyerét osztja
Az éli, a keresztre
Már nem merek
Nézni,
Inkább falba temetett,
Vékony elmémbe térek.
Onnan szépet ígérnek
A zajos portfóliók,
Kenyeret osztanak,
Míg éhezik a szó.
Koldulok, hogy adjanak
A boldogság szendergő
Vizéből, hiszen a böjtöm
Már kenyér és víz.
Így már
Ez már nem jövő,
Múltunk fényes útját
Takarja a szél,
Belepi a por,
A megbánás
Így már mit
Sem ér.
Babona
Átment előttem egy
Fekete macska,
Ki, ha nem egy
Kéményseprő zavarta,
Majd elhaladtam egy
Létrafok alatt,
Fellökve ezzel
A sót az asztalra,
Mikor kettétört előttem
Egy tükör,
Kézen fogott az ördög,
S elvezetett.
Veled elmenni
Elegem van a gondolataimból,
Harcolok ellenük,
Belefojtom önmagam
Lelkébe a szót,
De helyébe az egész
duna kifolyik a
Partra,
S írni akarok,
Sírni akarok a szóra,
Az Ady által megírt
Koporsóra
Borulva némán
Szeretni,
Gondolat nélkül
Feltámadni,
Közönyös léptekkel
Veled elmenni.
Szíved hadteste
Ha nem látok színeket,
Sötét lesz az ég,
Kergetek fényeket,
Odafönn de szép.
Parányi arcodon járkálok,
Fel, s alá,
Nézem a jegyeket,
Mily szép ez a lány.
Benned rejlő színes virágaid
Hajtanak belőlem,
Ha nem lennék oly nehéz,
Ugrálnék szívedben.
Így úgy vagyok ott,
Mint nehéz hadtest,
Lerohanom szerelmed,
És elfoglalom benne
Méltán megnyugvó
Helyemet.
Takarodó
Ha lemegy a nap,
Mindig reád gondolok,
Felnézek az égre,
S csillagot számolok.
Rágyújtok egy pallmall
Illatos izére,
Elvegyülve ér
A világnak végére.
Szememben könnyek
Sorakoznak, s hív
Egy fáradt lehelet,
Míg takarodót zeng
Az éjszaka
Fülembe.
Vége
Az álmatlanság szenvedő
Homályába vész az érzés,
Beleesik az isten a mézbe,
Ott ragad, míg egyszer
Kikanalazzák,
S vége.