Category: Novella

Írj, közben, miközben beszélek. Halljam hangod a tollon át a papírig. Legyen szavad mélyebb a hangnál, legyen benned akarat, és alázat.
Most ülök itt csendben, érzéseim kavarogva a fülemből kifelé a nagyvilágba. Hallom beszédem belsőm morajában, s hallom, miként ezt más meg se hallja. Hallom, miként lélegzik a tó, s miként mélyet szippant az oxigénből a levegő.
Vizet iszik egy kiszáradt tómeder a parton, a nyár forró napsugarai kiülnek a szélbe. Futkározni lenne most kedvem, dalolni, de nincs hozzá hangom, kiabálni valami esztétának, hogy írjon érdekesebbet, szebbet.
Elhalkult szavaim egyre erősebben gondolkoznak saját magukból kirakott mondataimon. Én nézek elvakult szemekkel, s közben Fecském látom, miközben halkan dudorászik egy elsajátított dallamot. Valami ebben megfogott, s költészetem hadihajójára vonszoltam énekét. Ne legyek egymagam.
Ébrenlétem furcsa álmodozásai a lottó ötösre terelnék a szót. Most pillanatokon belül elvesztek mindent, és már annyi mindent írtam, hogy önéleti regényem unalmas lenne, ha magamról szólna.
Ez a ‘herripotterek’ kora. Multinacionális emberevő gépek tömkelege nyitott ajtóval várja a betévedt idegeneket. Lelki zálogházak akrobatikus jellemeket árulnak a kirakatban, s mellé most ajándékba három, netán négy új hajfesték.
Hát ne félj. Annyi fajta vagy te is, amennyit nem félsz bevallani. Elment mellettem múltkoriban egy nő, És megemlítette, hogy az új nadrágja akciósan, leértékelve, kedvezménnyel került annyiba, mint az előtte elmenő, elegáns, kosztümös hölgy cipője. Nézte lenézően egy darabig. Gondoltam, miféle ábrándokat keltenek magukban a nők. Persze sajnos nem volt alkalmam megragadni a pillanatot, ezért továbbszállt valami ismeretlen 28-as villamoson. Érzéki csalódásaim citrompótlóként savanyítják napjaim.
Egyre jobban hiszem, nincs maradásom sehol, s nem tudom miben látni a léptéket. Hatalmas akarok lenni, hogy le tudjam nézni magam.
Elmebeteg vagyok. Elmém hiányában erőszakos a heg. Kattog az agyam, s fortélyokat eszelek ki, hogy megvicceljem a képzeletem. Önmagam ellenségeként barát is vagyok. Igen, befogadtam annakidején önmagam, mert más az utcára dobott. Hát most jól elvagyok idebent.
Erkölcstelenségem moralizálódik egy kapocs nélküli testben. Finoman fogalmazva egy hajtűkanyarba estem.
Tréfásan megemlíteném, nem vagyok vicces, s komolyságom már kinevet.
Bocsáss meg, ha közbevágtam. Nem akartam itt sokáig beszélni. Most hallgatlak, miként hallgathatok. Miként írok, miközben hallgatsz, s közben hallgatom, miként elméd belsejében hallgatok.
Eltúlzott könnyeim fáradhatatlanul csorognak át szemem sarkától egészen lelkem közepéig. Teérted áldozzák magukat állam pereméről, s vetik bele maguk ruhám szívó üregébe.

Mit akartok emberek? Fületek bezárva a hirtelen jött, talányos kísérletezések előtt, és nincs mivé a szó hatalma, ha foszlányokat kerget balga istenetek. Nincs más dolgunk, mint elhinni mindazt, amit a tévéújság említ, a hét filmje lett egy rég feledett, egyszer nézhető film, ami nem éppen más, mint az üvegtigris. Nincs magyar kultúra, nincs magyar film, olyat kell nézni, ami már elaltat.
Mivé lett ez ország, hova a kultúra már a bal lábát, azt se dugja. Kíváncsi lennék, van itt olyan ember, ki szeretne nézni valami jóval hidegebbet. Minek a sok pénz, ha a rádió azt fújja, legyünk tökéletesek, és néha mogorva alázkodással fogjuk meg párunk kezét, s honnan mérik innen a konyaknak felét. Mire jó a kiírás, mely szerint japán, s kínai hordák foglalják el üzleteink. már nekem kell nyelvet, és bűnözést tanulni, hogy legyen mellettem a kormánynak ereje. Kicsit szégyellnem kell, hogy magyarnak születtem. Lennék inkább orosz, az legalább van, van a lelküknek némi mosolya. Ellopják alólunk a tarka-szép mezőt, s már a szomszédból is a teszkó rám köszön. Elhitetik velem, a család, és az árva, nem sok különbség, ha az auchan is zárva. Persze pénzből élünk, tartja a közmondás, és nincs is mit ezen nézni, hiszen a haszon áll, a házhoz a termelő, és jönnek a porszívók, vegyél részt ebben.
Vegyél részt. Sokak elbúcsúznak, megyek én is velük. Ha látni kívánja nyitva van szemünk áporodott lehelete. Kérded, miért vagyok kiakadva reggel? Mert az esti műsorban amerika van felfedezve, s róluk szólnak a megismert csodák, és a jéghegy helyett sztárolvadás van folyamatban. Ma mindenki szerepel, és kölcsönkéri a sózott uborkalevet a szomszédból, hogy abban ápolja fejét.
Miféle társadalom ez, ahol kecses hölgyek amerikából jöttem-et játszanak. Király-kodnak, és ha elszúrnak valamit, eltűnnek egy évre, majd ismét őket ontja a felfeszített rádió.
Gondolkodás nélkül azt az öreget, aki ötvenhatba itt hagyta hazáját, és lehet, azért mert üldözték, de lehet, csak egy szenilis nőszemély csábította el, azt kinevetik, és nem fogadják be. Mert én magyar vagyok, mondja, és nem mentem el innen, itt maradtam, s azért lőttek hátba.
Szégyenlem büszkén, hogy magyarnak születtem, ahol csak ilyen budaházik mennek a térre, és alkohollal együtt felgyújtják a várost. Nem hisznek abban, amit valaki egyszer felépített. Akkor hogy karnak hinni saját maguknak.
Gyurcsányokról nem is beszélve, szeretve egy újabb vihart, az orbánok kezébe adja ami neki már nem kell. Politikusaink mindegyike veszélyes. Nincs bennük se alázat, se becsület. Ha pedig szemükbe nézel, hogy adjanak lakást, én nem kaphatok, hiszen a vallás tiltja, aki meg bejön ide, az bizony segélyen, és kenyér nélküli disznó combokon él. Hol itt a hazai érzés. Hol itt az ön becsülés, és hol itt az igényes haza.
Elokádni magam nem merem, mert akkor sokan mondják, miféle szavakat használ egy fiatalember.
Érdektelen a hit, ha már az ország magának sem meri bevallani, nagy gubanc van itt, és még szépen fogalmaztam. Magyarország, s nem győzöm elégszer belevésni az elmékbe, Magyarország.
Mi ez itt, valami köze nincs vérfertőzés Európával?
És az unió az meg csinálhatja foszlott árnyait a nap alatt, akkor nekünk is levegőt adjanak. Legyünk azok, akik voltunk egyszer, és lennénk.
Ne kell más a székekbe, sőt, inkább csak szedjék meg maguk, de akkor mondják is meg, hogy nekik ez kell. Akkor én sem leszek hűvös a hazámmal. Ne lopjuk ki a korona alól az éket, mert otthon a szél becsapja az ajtót.
Az a szép bíbor párna meg mehet Feri alá, ne ülje el a valagát, de legalább dolgozzon. Ne érdekeljen a korona hol van. Annak már nincsen összetartó trónja. Nincs értelmezése, ne is nézzük a múltat. Teremtsünk magunknak újabb hajókat, és igyuk meg a levét, ha nem sikerül. Ne igyuk tovább a magyar gödör áporodott vizét.
Elegem van az ország múltjából. Elegem van mindenki hazug szavából.
Te náci szegény, aki kopaszra nyírod hajad, akkor inkább menny oda, ahonnan jöttél, engem nem érdekel a hitleri közösség. Nem kell porba alázott feszületet a hátadon hordozni. Ne követeld a Kárpátokat, attól nem lesz szebb a nap. Inkább menny oda. Nézd meg, de szép volt, és ennyi, felejtsd el.
Nem kell új a nap alatt, sem a régi.
A változásokat együtt kell megérni.

Ha pedig úgy hiszed, nincsen most igazam, távozz a többiekkel, s tartsd meg felfogásod a jövőnek. Az ilyen emberekre itt nincs szükség. Legyen már lehetőség végre élni.
Kefélni egy jót, és utána újult erővel vissza a munkához. Zavarjuk ki a kapitalizmust, és próbáljuk elölről kezdeni. Maradjanak azok, akik munkát adnak, de ne olyan áron, hogy neki megérje, nekem meg a szemem sül ki, annyira pofátlanul megszedi magát.
És csodálkozunk, ha tele a pohár.

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett, amint néztem a körülöttem elterülő falak vékonyuló hangját. Valami furcsa, erős illatot érezve lebegtek bennem sárguló rózsák deres szirmai. Megfeszülten a zene meglapult a háttérben és néhol hangos, aránytalan bicegéssel kezdte mérhetetlen hatását az agyra.

Megállt az idő. Lépésről-lépésre lassult, kopogott, már-már nyikorogva tolta maga elött forgácsait. És elhalkult a csend. Kiürült belsőm lebegve körülöttem nézett aránytalan magamra. Álltam, vagy ültem, már nem tudom, de létem szenderülve hullott alá. És megállt. Megállt minden, ha csak egy pillanatra, akkor is. Eltűnt minden. A tér belsőmbe zúdult, és ürességem elfolyt hajnala rádöbbent isten mélységes nagy titkára.

És megállt. Megállt a mutató. Halkan megjegyezve ordította lelkem. Leállítottuk az időt. Megállt. Vége annak, mikor még csak lassulva tértünk éberen nyugovóra. Ha nem éppen kékség, csak sürgő-forgó foltok tépték agyam halmazait az idő sirjára. Gondolatban finom cselszövések menekültek szebb létre, akár a dinamo forog, és termel emléket.

Annyira érdektelen az idő, és kikelve önmagam márványos hitéből isten felé néztem. Éreztem, ő ott lebeg valahol az idő tengerén, és leplét levéve rólam kiengedett az idő nélküli határra. Nem maradhattam sokáig, hiszen a szó hívott, és múlnom kelett.

El kell múlnom, hogy szembenézve a határok nélküli látomások bokrosodó teendőivel, északnak fordulva, majd délnek, őszínte napsütésnek örülni, és látni szemeit a térnek, miként hasítja ketté a megálló időt.

Apró szavak hullását hallgatva egy francia pornófilm zenéje alkalmat diktált az idő rohamos múlásának, megállítva ezáltal mérhetetlen nagy erejét. Kikelve önmagamból, száraz vízre lelve, egy kicsit sem napsütötte, színes világban élve megállítottuk az időt. Csak mi, akkor, és ideje sincs, meddig tartott.

Talán évezredeket töltöttem ott.

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett. Ültem a karosszékben, és néztem az időt, amint kabátot húz, és nyaralni megy. Félve intett vissza, gondolta, mondom neki, maradjon. De nem szóltam, csak némán visszaintettem, és már ringattam magam édes illattal környezetemben. Barátságosan ordítottam, megállt, nincs tovább, szennyes vízként mosta alá a színt, és két lepedő alól egy harmadik bújt ki. Megállt. Megfolyva bámészkodott az idő a teraszon, és nézte a vissza soha nem térő alkalmon térdelő gondokat. Az eső bús szavait hallgatva érezte maradandó kebleit a télnek, és víz csordogált esőnek látattva magát, hogy az idő elhiggye, nélküle nincs tovább.
Belsőm vákuuma lesodorta az asztalról cigarettám, füstöt pazarolt belém az isten, és kényeztetett lágy papír hirtelen melegével. Alkalomhoz illően felöltöttem magamra szárnyaim, és lebegve néztem az idő ágait. A tenger hömpölygött, az idő csak elfele, és állt körülöttem a lét. Belsőm hangjai lebegve szedték szét agyam pontosságait, a naptár két kezével tépte szét önmagát. Szürkület tolta arrébb idomait, és arcomban a színek fájó zivatara ékeskedett.
Pár érzés után lelkem visszaszállt, felforralva önmagában kereste az igaz, hű létet, de bosszút igérve visszatért a földre az idő. Álltam, és már nem nézve, csak látva gyönyörködtem a falakon megbúvó álmatag szobrokon. Angyalok leplezték le elöttem: az idő sikertelen, s hogy nem az az élet, amit látsz, hanem amit elhiszel.

Keresnélek, ha eltűnnél a szórványos igazságok mély garázsában. Parkolnék melletted örök órán át, hogy nézhessem félénk, rejtőző szíved. A lélek poros udvarára tévedve ellenkeznék az ősi istenekkel, ha nem engednének tisztes környékedre, hol az élet összes imája kevés, ha szeretni akarsz.

Mély félelmeket oszlatva szét, minden hamis érintésen átgázolnék, hogy veled lehessek, és tűnődve galambszív rejtekén, megbújva bújnék melléd. Nézném égre vetített, hamis alakod, és tudnám, az igazság mégis az enyém. Ha tudnám érinteni alkonyatkor szíved, érezném, hogy miénk a kikelet. Szeretni akartam, de borús lett minden, nem akartam, hogy érzelmem félreértsed. Nem akartam csak egy szexuális vágyat, nem akartam, hogy egy éjszakára legyek szíved mély tükre. Alkotni akartam egy értelmes képet, melyen kiakasztva nézhetlek téged. Festeni akartam, hogy lássák mélybe elmenő, vak hurrikán a szívem.

Szeretni csak szó, de érezni mélyebb, mint a mindenható. Leülni veled szembe, és csodálni szád, ez az én vágyam, mely nem lassú lefolyás. Értelmem minden akarata fordul, hogy nézve a ragyogást, élvezve mindent, mi halk bomlás. Rálátni az egek lényegére, elkülönült porfelhők legmélyibe látni, és onnan téged hívni, hogy verd föl a port lábad erejével, tapos a férgek ideges lelkébe. Ha nem látnál csodát, adok én neked, ha nem láttál még álmot, álmodok veled.

Félek, szívem nem bírja az átkot, és a féltékenység nem múló mámor. A tiszta szív halkan zuhan, hogy a világ mélyén poshadjon nélküled. Megbízom az isten felvágott erében, és hiszem, nem vagyok szerényebb, mint akárki fia, de tudom, ez is csak hiba.

Büszkén hordanálak életem mellkasán, és szerelmem az érzést meg se fojtaná. Kérdezd csak bátran, mi az, mi elindít, szürke fellegekre, mi az mi hazahív.
Este volt, mikor először láttalak, mélyen figyeltem szemeid angyalát. Boroztam, s tekintettem feléd, halk zene szólt érthetetlen tűnt el beléd. Virág voltál egy monoton sátorban, hova a napfény aligha indulhat. Mélyen éreztem, nekem ott a helyem, ahol a te szemed este is megpihen. Átfonta kezem az értelmetlen érzés, miszerint ha szeretlek, nem lehet remény. El kell futnom végleg, templomot emelni, és ismeretlenül is csak téged imádni. Nem mertem érezni, azt amit elém rak a világban megfulladt teremtő. Szemeim sárgán villogtak a sötétre, de feléd nézni; szívemet gyötörte.

És akkor láttalak, mint szemem előtt elröppent madár, mégis a világ szertefoszlott imát rengett. Gondoltam rád minden nap foltokban, és léptekben alakot futtattak. Feledni szívem nem mert, csak akart, hátha a világ utánad kajtat. És ha szívem beírná a földbe, azt a szót, melyet ejteni akar, akkor a bolygó összeroppanna. Ereje a végnek, az örök sötétnek, és tiszta szívét a vég aligha gyötörte. Még álmomban is láttalak, láttalak tengeren, látlak csókolni az istent is nevetve. Boldog voltál akkor, és szerettem azt hinni, hogy nélkülem az életed ugyanúgy folyhat. És tudta, rám nincs szükség, gondoltam bátrakat, érzelmem gyökere a messzi viadal. Futottam messzire, amikor te jöttél, gondolni gyötrelem, hogy szeretlek örökké.

Nem értem mi az, ami a szívemet elönti, ellepi, annyira röhejes. Boldog igent mondtam, ha valaki nevetett, és láttam a világban a létező végeket. Éreztem kudarcát a délnek, és minden poros nyugatot magaménak tartottam. De mára tudom értelmem a viharos észak minden színét magába foglalja, és két kezét poharamra rakva faggat, kicsinyes boldogsággal merész állításba kezd. Hogy szomjam nincs, mégis vagyok, dolgaim a világ udvarházán nagyok, de azon kívül senki sem, senki nem vagyok.

Békés lidércei a vén istennek boldogítanak még mindig engemet. Légből kapott, szeles vidékek folyása van befolyásnak, és térdre zuhanva a mély árok mögött egyedül állok, és nézek szét szép szemek hazugságával, hogy a bánat már kerüljön el. Nem vagyok árvája a világnak, és nem is akarok azzá válni. Ha hiszi a szép, hogy ő jó, mért nem hinné a rossz, hogy nem szép. A végső megoldás mégis a szerelem. Ha tudsz szállj velem, és a lélek kitisztult szárnyával írd az égre, nem szeretsz. Két kézzel fogjad lelkem, el ne ereszd, és nézd vissza hova tűnt életem. Mivé való a szív, ha nem azzá, amivé tennünk kell, és ami lehet belőle, az mára már halott. Pontok szapora légzése a gond, nem tudomány, nem is hit. Csak egy pont a szerelem is, és nézni, miként halványul el, az igazi értelem. Nem gondolkozni, csak járni az úton, és a vidék összes madarát magadévá tenni. Az pazarol, aki néhai, örök szépségét a világba költi. Nem tetszik senkinek, csak „farkalják” a jöttment idegenek.

Igen. Délután volt, mikor haladtunk az éggel, nem éppen egy éve, de nem is tegnap. Csak úgy gondoltam rád, és elmém összes baját átfordítva reggelre, megettem egy tucat értelmet. Világosodni kezdett, és éreztem, van minden bajom. Egyszer mellém lopózott a szó, és azt mondta, nem is vagy értelem. Csak halk kiáltás vagy a csönd mélyén, és nem hall meg senki, aki elismer. A por csak úgy zuhant felém hatalmas sziklaként. Értelmem minden pontja kisebb volt, mint én magam, mégis hatalmasabb. Reggel volt, de már éjszaka. Tántorgott a víz a szomjazókra. Megette félelmem a hatalmas toll, melyet a papír felé irányítottam, és lőttem. Hamar zuhanásba kezdett létem, meginogva az érzelem. Fellángolt bennem a poshadt lé szaga. Megverve ezáltal agyam elhanyagolt rétjeit. Kaszával álltam neki, és fojtogattam a virágot, mely fejet ütött.
Kezdtem szeretni.