Általános információgyülemlés

Tartózkodom.
Például attól is, hogy mondjak valamit. Eltúloztam. Viszontlátásra. Viszont látásra invitálom az olvasót. Higgyetek abban, amit láttok. Elétek tárul az igazság, s mégis nyomokban heverő múltról énekeltek. Szavaitok hamis látást ad, s a kérlelhetetlen momentumok csak peregnek. Nem jönnek vissza, hogy intsenek. Elmúlnak széles körökben, s hamis lábnyomok, akár sárból a hóba lépve tisztátalanodig meg a lelketek. Figyeljetek. Lássatok.
Én tartózkodom. Attól is, hogy szóljak. Látni sem vélek, s ha látok is, akkor is mit. Nem egyebet, mint tárgyakat, és megint.
Túlzok. Mert látok. Ha nem látnék, nem mondhatnám, hogy csak azt. Agyam felhőin keresztül homályos a látás. Bocsánat. Az írás is. Halljátok? Itt jönnek. Ezek a másodperc csendes ugrásai. Múlnak, mennek el. Én meg lassan haldoklom. Te is, és mindenki. Meghalunk egyszer, de addig látni kell. Hamis istenek tapossák össze lelkünk, s míg nem látunk, csak félünk, mindennek vége, és egyszer meghalunk. De mi van, ha látunk? Akkor a gondolatok képekké, a képek életté vállnak.
Tartózkodom. Ettől is. Meg attól, hogy most írok. Én bizony nem. Csak szólok. Egyszerűen csak látni akarom azt, amit mondok. Kijön. Elmegy. Vége.
Figyelek. Halljam a hangom. Érdes. Sírásba remeg át. Foszlányok igazságait hirdetem. Sokat írok, de mondok semmit. Üres leheletem vékony hámjára próbálok freskót alkotni. De kiszakad. És vége. Halott. Akár az év, mely elmúlt felettem. Akarom, hogy láss.
Tartózkodom. Bálványok rétjeitől, és hamis igazságok balga futáraitól. Köszönöm, megvagyok. Élek.
Ha nem is, akkor is. Vagy nem.
Talán igenlésem szörnyű tettéről álmodom. Tündérmese vagyok, és hamisan éneklem szívem énekét. Tévúton járok. Nélküled.
Zavar a frekvencia. Bezavarják adásom, s a sok krix-krax között elásom a gondot. A terhet. Míg tartózkodom. Lezárult egy szakasz, s most ismét itt vagyok. Halott énem élni akar. Kiengedem. Mint dzsinnt a palackból. Szomjazom. Gyere. Félek. Átásítom az éjszaka felét, mert a másikon sírok. Nélküled, egymagam.
Bátor vagy. Halljam hangod…
Tartózkodom. Egy szoba közepén fekszem, síkom ölelése az ágy. Egymagam járok, álomban, fel-alá.
Gyújts tüzet, és égni fogok. Mennyei lángként.
Ámen.
Tartózkodom… benned…

Monológ

Írj, közben, miközben beszélek. Halljam hangod a tollon át a papírig. Legyen szavad mélyebb a hangnál, legyen benned akarat, és alázat.
Most ülök itt csendben, érzéseim kavarogva a fülemből kifelé a nagyvilágba. Hallom beszédem belsőm morajában, s hallom, miként ezt más meg se hallja. Hallom, miként lélegzik a tó, s miként mélyet szippant az oxigénből a levegő.
Vizet iszik egy kiszáradt tómeder a parton, a nyár forró napsugarai kiülnek a szélbe. Futkározni lenne most kedvem, dalolni, de nincs hozzá hangom, kiabálni valami esztétának, hogy írjon érdekesebbet, szebbet.
Elhalkult szavaim egyre erősebben gondolkoznak saját magukból kirakott mondataimon. Én nézek elvakult szemekkel, s közben Fecském látom, miközben halkan dudorászik egy elsajátított dallamot. Valami ebben megfogott, s költészetem hadihajójára vonszoltam énekét. Ne legyek egymagam.
Ébrenlétem furcsa álmodozásai a lottó ötösre terelnék a szót. Most pillanatokon belül elvesztek mindent, és már annyi mindent írtam, hogy önéleti regényem unalmas lenne, ha magamról szólna.
Ez a ‘herripotterek’ kora. Multinacionális emberevő gépek tömkelege nyitott ajtóval várja a betévedt idegeneket. Lelki zálogházak akrobatikus jellemeket árulnak a kirakatban, s mellé most ajándékba három, netán négy új hajfesték.
Hát ne félj. Annyi fajta vagy te is, amennyit nem félsz bevallani. Elment mellettem múltkoriban egy nő, És megemlítette, hogy az új nadrágja akciósan, leértékelve, kedvezménnyel került annyiba, mint az előtte elmenő, elegáns, kosztümös hölgy cipője. Nézte lenézően egy darabig. Gondoltam, miféle ábrándokat keltenek magukban a nők. Persze sajnos nem volt alkalmam megragadni a pillanatot, ezért továbbszállt valami ismeretlen 28-as villamoson. Érzéki csalódásaim citrompótlóként savanyítják napjaim.
Egyre jobban hiszem, nincs maradásom sehol, s nem tudom miben látni a léptéket. Hatalmas akarok lenni, hogy le tudjam nézni magam.
Elmebeteg vagyok. Elmém hiányában erőszakos a heg. Kattog az agyam, s fortélyokat eszelek ki, hogy megvicceljem a képzeletem. Önmagam ellenségeként barát is vagyok. Igen, befogadtam annakidején önmagam, mert más az utcára dobott. Hát most jól elvagyok idebent.
Erkölcstelenségem moralizálódik egy kapocs nélküli testben. Finoman fogalmazva egy hajtűkanyarba estem.
Tréfásan megemlíteném, nem vagyok vicces, s komolyságom már kinevet.
Bocsáss meg, ha közbevágtam. Nem akartam itt sokáig beszélni. Most hallgatlak, miként hallgathatok. Miként írok, miközben hallgatsz, s közben hallgatom, miként elméd belsejében hallgatok.
Eltúlzott könnyeim fáradhatatlanul csorognak át szemem sarkától egészen lelkem közepéig. Teérted áldozzák magukat állam pereméről, s vetik bele maguk ruhám szívó üregébe.

Magánvélemény I.

Mit akartok emberek? Fületek bezárva a hirtelen jött, talányos kísérletezések előtt, és nincs mivé a szó hatalma, ha foszlányokat kerget balga istenetek. Nincs más dolgunk, mint elhinni mindazt, amit a tévéújság említ, a hét filmje lett egy rég feledett, egyszer nézhető film, ami nem éppen más, mint az üvegtigris. Nincs magyar kultúra, nincs magyar film, olyat kell nézni, ami már elaltat.
Mivé lett ez ország, hova a kultúra már a bal lábát, azt se dugja. Kíváncsi lennék, van itt olyan ember, ki szeretne nézni valami jóval hidegebbet. Minek a sok pénz, ha a rádió azt fújja, legyünk tökéletesek, és néha mogorva alázkodással fogjuk meg párunk kezét, s honnan mérik innen a konyaknak felét. Mire jó a kiírás, mely szerint japán, s kínai hordák foglalják el üzleteink. már nekem kell nyelvet, és bűnözést tanulni, hogy legyen mellettem a kormánynak ereje. Kicsit szégyellnem kell, hogy magyarnak születtem. Lennék inkább orosz, az legalább van, van a lelküknek némi mosolya. Ellopják alólunk a tarka-szép mezőt, s már a szomszédból is a teszkó rám köszön. Elhitetik velem, a család, és az árva, nem sok különbség, ha az auchan is zárva. Persze pénzből élünk, tartja a közmondás, és nincs is mit ezen nézni, hiszen a haszon áll, a házhoz a termelő, és jönnek a porszívók, vegyél részt ebben.
Vegyél részt. Sokak elbúcsúznak, megyek én is velük. Ha látni kívánja nyitva van szemünk áporodott lehelete. Kérded, miért vagyok kiakadva reggel? Mert az esti műsorban amerika van felfedezve, s róluk szólnak a megismert csodák, és a jéghegy helyett sztárolvadás van folyamatban. Ma mindenki szerepel, és kölcsönkéri a sózott uborkalevet a szomszédból, hogy abban ápolja fejét.
Miféle társadalom ez, ahol kecses hölgyek amerikából jöttem-et játszanak. Király-kodnak, és ha elszúrnak valamit, eltűnnek egy évre, majd ismét őket ontja a felfeszített rádió.
Gondolkodás nélkül azt az öreget, aki ötvenhatba itt hagyta hazáját, és lehet, azért mert üldözték, de lehet, csak egy szenilis nőszemély csábította el, azt kinevetik, és nem fogadják be. Mert én magyar vagyok, mondja, és nem mentem el innen, itt maradtam, s azért lőttek hátba.
Szégyenlem büszkén, hogy magyarnak születtem, ahol csak ilyen budaházik mennek a térre, és alkohollal együtt felgyújtják a várost. Nem hisznek abban, amit valaki egyszer felépített. Akkor hogy karnak hinni saját maguknak.
Gyurcsányokról nem is beszélve, szeretve egy újabb vihart, az orbánok kezébe adja ami neki már nem kell. Politikusaink mindegyike veszélyes. Nincs bennük se alázat, se becsület. Ha pedig szemükbe nézel, hogy adjanak lakást, én nem kaphatok, hiszen a vallás tiltja, aki meg bejön ide, az bizony segélyen, és kenyér nélküli disznó combokon él. Hol itt a hazai érzés. Hol itt az ön becsülés, és hol itt az igényes haza.
Elokádni magam nem merem, mert akkor sokan mondják, miféle szavakat használ egy fiatalember.
Érdektelen a hit, ha már az ország magának sem meri bevallani, nagy gubanc van itt, és még szépen fogalmaztam. Magyarország, s nem győzöm elégszer belevésni az elmékbe, Magyarország.
Mi ez itt, valami köze nincs vérfertőzés Európával?
És az unió az meg csinálhatja foszlott árnyait a nap alatt, akkor nekünk is levegőt adjanak. Legyünk azok, akik voltunk egyszer, és lennénk.
Ne kell más a székekbe, sőt, inkább csak szedjék meg maguk, de akkor mondják is meg, hogy nekik ez kell. Akkor én sem leszek hűvös a hazámmal. Ne lopjuk ki a korona alól az éket, mert otthon a szél becsapja az ajtót.
Az a szép bíbor párna meg mehet Feri alá, ne ülje el a valagát, de legalább dolgozzon. Ne érdekeljen a korona hol van. Annak már nincsen összetartó trónja. Nincs értelmezése, ne is nézzük a múltat. Teremtsünk magunknak újabb hajókat, és igyuk meg a levét, ha nem sikerül. Ne igyuk tovább a magyar gödör áporodott vizét.
Elegem van az ország múltjából. Elegem van mindenki hazug szavából.
Te náci szegény, aki kopaszra nyírod hajad, akkor inkább menny oda, ahonnan jöttél, engem nem érdekel a hitleri közösség. Nem kell porba alázott feszületet a hátadon hordozni. Ne követeld a Kárpátokat, attól nem lesz szebb a nap. Inkább menny oda. Nézd meg, de szép volt, és ennyi, felejtsd el.
Nem kell új a nap alatt, sem a régi.
A változásokat együtt kell megérni.

Ha pedig úgy hiszed, nincsen most igazam, távozz a többiekkel, s tartsd meg felfogásod a jövőnek. Az ilyen emberekre itt nincs szükség. Legyen már lehetőség végre élni.
Kefélni egy jót, és utána újult erővel vissza a munkához. Zavarjuk ki a kapitalizmust, és próbáljuk elölről kezdeni. Maradjanak azok, akik munkát adnak, de ne olyan áron, hogy neki megérje, nekem meg a szemem sül ki, annyira pofátlanul megszedi magát.
És csodálkozunk, ha tele a pohár.

Ballagásra

(Ballagásra írt beszédem 2005-ből, mikoris sokakkal együtt otthagytam a Csepel-műszakit, ismertebb nevén a Bajákit.
– és ez fel is lett olvasva, de tényleg)

El akartam búcsúzni! El az iskolától, el az osztályoktól, el, a padtársamtól!
El akartam még utoljára mondani, mi lesz, ha én nem leszek itt. Gondolkoztam, s valahogyan erre választ nem leltem! Nem lesz semmi. Nélkülem is ugyanúgy zajlik le minden egyes óra! Nem nyúltam bele az iskola folyásába, nem tettem eget-rengető megjegyzéseket az igazgatói előtt, mégis itt vagyok! Mert manapság persze így mennek a dolgok!
Megtanultam, – sokakkal együtt – hol van a 109-es terem, s hogy oda a lábam tanár nélkül be ne tegyem! Átéltem itt sok megoldás nélküli matekleckét, a megoldás hibája mégsem a könyvekre fogható! Átaludtam sok rajzórát, mert szemeimet nem figyelték! Na és igen! Az IRODALOM! Már akkor könnyen kapartam a szavakat… a falról! S elnézést, ha most kissé dadogok, de manapság, ugye így mennek a dolgok!
Akár a közös évek el. De még egy utolsó üzenet mindenkinek, aki most jön: Csak szépen, lassan kortyoljuk azt a kávét! Mert ugye a folyosó… sokszor ázott az automata kávéjától, s ha feltörlőt kértünk, akkor az aktuális helyről vagy elküldtek, mert nem volt (valószínű egy másik kávéfoltot takarítottak vele) vagy éppen senkit sem találtunk ott! Mert ugye ma így mennek a dolgok! Nekem itt csak három év jutott ki, bár nemigen rúgtak ki sehonnan, s meg sem kellett buknom, mert… mert ugye ma így mennek a dolgok! Ennyi idő alatt talán már mindenkit láttam, de még most is akadnak ismeretlen arcok. S ők is itt vannak! Itt, a frontvonalon! Nem kérdezem őket, de kik ők? S ha már így alakult, örülök nekik is? Mert ugye, ugye ma így mennek a dolgok!
S lassan elballagunk! Van aki biztosan, van aki bizonytalanul… lépdel a lépcsőn felfelé!
Persze már nem is mondom: Ma így mennek a dolgok! Végül is nem sokáig vagyunk ilyen helyzetben. Jövő héttől kezdve már nekünk is bizonyítanunk kell. Talán a panasz sem hajtja majd nyugovóra fejét! Most egy-két hétig biztos hogy nem! Panaszkodunk! Ki ezért, ki azért! Ki egy félreértett mozdulatért…, ki a szabadba, csak siessünk kifelé! S ha már úgyis levegőre érünk, ne kérdezzük, inkább keressünk egy boltot. Mert ugye ma így is mennek dolgok!
Az elmúlt év kihagyhatatlan volt számomra! Nem csak a jó hangulat és a rengeteg nevetés miatt, ami gyakran ütötte fel fejét, bár legtöbbször a szünetekben, s persze a dohányzó küzdőterén, hanem mert bizony a hiányzásért igazolatlan jár. S ha nekünk nem is volt mindig szívélyes a háziorvos, vagy éppen a nyomtató adta fel, akkor bizony 8 órára a teremben kellett lennünk! De így sem volt mindenki pontos. Miért? Mert ugye ma így mennek a dolgok!
Néha pedig az adta a gondot, hogy ki rajzolta a padra a foltot? Hiszen ma így mennek a dolgok!
Ha pedig a kréta elfogyott, valaki a portára csoszogott, majd a büfé, s vissza a terem. Leült, s evett! Mondanom sem kell: Ma így mennek a dolgok! Persze nem lehetett mindent ilyen lazán fogni! Voltak órák, melyekre be kellett járni! A matekórák, s németek, na és a történelem! Persze itt mindig bajban voltunk: A tételek! Neked megvannak a töri tételek? Nincsenek!
S ha már német, akkor az jókedv! Igen! Általánosan jó hangulatban teltek! Próbálták megszerettetni velünk tanáraink a tanulást! Sokan azonban nem jöttünk rá, mit lehet ebben szeretni! Talán a szüneteket! A hosszúra nyúlt szüneteket! Igen! Talán azoknál semmi sem esett jobban a nagy felhajtásban!
Néha, bár – csak idézőjelben merem odatenni – „nem sok ilyen esetre emlékszem”, voltak cselszövések egymás és tanáraink ellen! Igen! Valamit tennünk kellett, hogy vidámságot csavarjunk ki az iskola levegőjéből! Vidámságot? Ja! Persze, ma így mennek a dolgok!
S ha már elrepültünk az évekkel együtt, s valami belőlünk is lett, azt kívánom közülünk mindenkinek, sikerüljön mindaz, mit jövőjében eltervezett. Legyen lendületes, kitartó minden érettségiző, s ha valami nem is sikerül, ne csodálkozzon, mert ugye ma így mennek a dolgok!

Utazás egy mai fiatal gondolataiban

Zuhansz! A lelked elmerül egy idegen világban. Mindenhol kátrány folyik, feketeség, füst és bűz! Ezer éve nem járhatott itt ember. Meglátsz egy plüssmackót. Kiskorodban ő volt a kedvenc játékod. Mélyen a szívedbe zártad.
Kinyitod a szemed. Önmagad lelkéből kitaszított vagy. Körben ültök. Ő rád néz! Aki szemben veled… Rád néz! Így ültök. Csoportos terápia. Elhalkul a csend. A zaj besuhan a székek alá. Kinyitod a tudatod. Nagy, rácsos kapu. Kulcsa hatalmas vágyakat ébreszt benned. De jó lenne. Meg mi egy más. Ha itt lenne valaki. De csak üresen meredtek egymásra. Pirosan burjánzik végig a szó. Elér hozzád, de megbotlik füledben. Újra, s újra. Majd visszakérdezel. Hogy? Így megy ez. Te nem figyelsz, ők nem figyelnek. A köd lelapul. Ráülsz szemeiddel. Kifelé az ablakon. Madárka bandukol. Csipeget.
Megkóstolod a levegőt. Elhasznált szerkezet csapódik tüdőd bugyraiba. Fulladni kezdesz, majd a székláb kacsint vissza. Kémleled a padló bölcs némaságát. Fáradttá válsz, majd elalszol.
Zuhansz! Koszos utcák mennek el alattad. Bodrozódik a sötét növényzet. Kiszáradt lelketlen fák jönnek feléd. A felvonó sötét. Az elvonó köré mentők gyűlnek. Ők visznek.
Arcodnak csörrenő lámpák adják a ritmust. Akár a kórház a pálmák alatt, vagy netán vészhelyzet válik szíved dobbanásából. Elporladt hantodat fektetik az ágyra. „Adjatok oxigént neki”
Felélénkülsz! Te sivár porból felvert vad! Aki ha kell, elszalad. Gyáva vagy? Nem, csak szerkezeted messze az embertől elhalványul. Néma vagy, alig beszélsz! Számokat cserélsz. Majd mindent elfelejtesz! Amit a világ adhat neked! Amit az isten elrejt neked!
Ha kérdezel, már nem a szürke napok fellege lep be, hanem az emberiség féltő szerepe vált át hanyatlásba. Tündöklő bogárka!
Így a felsüvítő messzeség elhalványul, s közelséggé párolog át. A szitán átcsurog a tér és az idő. Megszűrve ezzel a pillanat elsuhanó mámorát. Tiszta leszel, akár a szűk pénz, amit kezed által tisztára mostak. De közben pénztárcádban poshad a zöld-hasú.
New York utcáira kihat a szerelem. Elmerül a beat nemzedék árva leánya. Eltűnik a társadalom lírája. A múzsa szétesik. Deszkái korhadtak lesznek, szögei elrozsdásodnak. Te a múzsa hídján állsz! Beszakadsz! S a vízbe hullva örök vízálomra szenderülsz! Megfagyott folyósokra lépsz! Elcsúszol az idő sík vizén.
Ha így látod, múltad megreped. Ha így élsz, jelened eltörpül, s jövőd az óceán legkisebb karcsapásává formálódik. De téged ez nem mozdít meg. Nem melegít át a sivatagi forróság. Te csak törpülsz tovább, te csak törpülsz tovább…

Levél

(D. Tündihez)

Csúcsforgalom, reggeli dugó volt szívemben. Valami megmagyarázhatatlan rázta meg felületét, és nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Nem szerelem volt, nem is valami hiánytalan gondolat. Valami, amit hat év ismeretsége szült, és mégis mára ismeretlen vagy.
Tipikus léte az elemnek, de gondolata a szónak. Hiánya minden kérdésnek, és ennek pontos válasza.
Ott ültünk szavak fonalában este, és nem tudtam, mihez kezdjek mindazzal, amit annak hittem, aminek hinni szerettem volna tudatod. Beleremegett az egész emberi merészségem, mikor kimondtál bizonyos szavakat, és tudtam, valami nem létezik, de te elhitetted velem: van. Van szobámnak négy sarka, és annak hidege. Van a szélnek türelemből szült hitvese, csak én nem tudom merre forduljak, és vissza, csak előre gondoltam, hátha lesz valami szürke szó, ami színesbe vetíti vissza kérdésed.

Ott ültünk szavak fonalában este. Kérdéseim nem voltak, csak a padra volt festve lelkem minden ereje, és nem hittem, hogy valaha is lesz tündöklő zene a halk, megmagyarázhatatlan tóból. Szinkronizáltad nekem életed azon részét, melynek már nem voltam része, s az elmúlt évtized századain át keltem fel, és lázadtam ellened. Nem akartam ismét hiba lenni örömteli léted üres valójában. Nem akarok a semmi helyére ülni, mint isten, nem akarok valami lenni, ami számodra nincsen. Kicsit elkéstem, tudom. Nem akarok vallani. Nem akarok úgy születni, hogy valakinek meg kelljen halni. Nincs értelme semminek, hiszen ha lenne, megmagyarázhatóvá válna az isten is, és minden, mi körülötted forog. Leáldozóban van a napnak ereje, és nincs színe a Holdnak. Nincs reménye a jövőnknek, és nem hinném, hogy a pillanat most van.
Tagadok. Mindent csak tagadni akarok, nem szeretnélek kútból itatni, amiben már nincs víz. Kiszáradt part vagyok, és már nem tudok szeretni, csak élvezni az élet habzó mámorát.
Gondolj arra, mivé válunk, ha egyszer lesz valami a semmi helyén. Közöttünk hatalmas árok tátong, s nincs erőm betömni. Szeretnék melletted ébredni, de addig míg egyedül kell dolgoznom a hiányosságok tizedén, nem bírok vele. Elfogyott türelmes erőm. Kezemben a világ összes sugarával, radioaktív hullámaival zavarom meg az időt, hogy legyen talpalatnyi, édes merengés a délre.

Szeretni téged annyi, mint megbocsájtani istennek, nincs mit szeretni. Két kezét türelemmel szomorítja a borús napsugár. Te vagy az, ki nem hiszi, hogy valaha is változtál. Gondolat nélkül merem mondani, szinte ugyanaz vagy, mint akkor voltál, de beszéded rávilágított tüzes alakodra.
Szeretni téged nem tudlak, mivel nem tudom, te hogyan véreznél el bennem, és tudnál e viszont szeretni, mint édes merengés a napra.
Vagyok az Óceánnak éjjeli paripája, de nincs oly szép, kecses alakom. Vagyok a délidőnek harangzúgása, de nem tudok oly meggyőzően hazudni.

Kerestelek életem minden percében, és forrt bennem a lázadás irántad. Szerettem volna szeretn i téged, de nem tudom, mi az, mi lazítja szívem talaját. Tudnál-e úgy szeretni engem? Mint még ember nem szeretet igazat, és tudnál-e szó nélkül mellémbújni este, hogy higgyem, van még, ki szerethet.

___megállítottuk ___

(Egy LSD élmény. Csak pár perc volt ez az évezred.)

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett, amint néztem a körülöttem elterülő falak vékonyuló hangját. Valami furcsa, erős illatot érezve lebegtek bennem sárguló rózsák deres szirmai. Megfeszülten a zene meglapult a háttérben és néhol hangos, aránytalan bicegéssel kezdte mérhetetlen hatását az agyra.

Megállt az idő. Lépésről-lépésre lassult, kopogott, már-már nyikorogva tolta maga elött forgácsait. És elhalkult a csend. Kiürült belsőm lebegve körülöttem nézett aránytalan magamra. Álltam, vagy ültem, már nem tudom, de létem szenderülve hullott alá. És megállt. Megállt minden, ha csak egy pillanatra, akkor is. Eltűnt minden. A tér belsőmbe zúdult, és ürességem elfolyt hajnala rádöbbent isten mélységes nagy titkára.

És megállt. Megállt a mutató. Halkan megjegyezve ordította lelkem. Leállítottuk az időt. Megállt. Vége annak, mikor még csak lassulva tértünk éberen nyugovóra. Ha nem éppen kékség, csak sürgő-forgó foltok tépték agyam halmazait az idő sirjára. Gondolatban finom cselszövések menekültek szebb létre, akár a dinamo forog, és termel emléket.

Annyira érdektelen az idő, és kikelve önmagam márványos hitéből isten felé néztem. Éreztem, ő ott lebeg valahol az idő tengerén, és leplét levéve rólam kiengedett az idő nélküli határra. Nem maradhattam sokáig, hiszen a szó hívott, és múlnom kelett.

El kell múlnom, hogy szembenézve a határok nélküli látomások bokrosodó teendőivel, északnak fordulva, majd délnek, őszínte napsütésnek örülni, és látni szemeit a térnek, miként hasítja ketté a megálló időt.

Apró szavak hullását hallgatva egy francia pornófilm zenéje alkalmat diktált az idő rohamos múlásának, megállítva ezáltal mérhetetlen nagy erejét. Kikelve önmagamból, száraz vízre lelve, egy kicsit sem napsütötte, színes világban élve megállítottuk az időt. Csak mi, akkor, és ideje sincs, meddig tartott.

Talán évezredeket töltöttem ott.

Körülbelül éjjeli egy óra lehetett. Ültem a karosszékben, és néztem az időt, amint kabátot húz, és nyaralni megy. Félve intett vissza, gondolta, mondom neki, maradjon. De nem szóltam, csak némán visszaintettem, és már ringattam magam édes illattal környezetemben. Barátságosan ordítottam, megállt, nincs tovább, szennyes vízként mosta alá a színt, és két lepedő alól egy harmadik bújt ki. Megállt. Megfolyva bámészkodott az idő a teraszon, és nézte a vissza soha nem térő alkalmon térdelő gondokat. Az eső bús szavait hallgatva érezte maradandó kebleit a télnek, és víz csordogált esőnek látattva magát, hogy az idő elhiggye, nélküle nincs tovább.
Belsőm vákuuma lesodorta az asztalról cigarettám, füstöt pazarolt belém az isten, és kényeztetett lágy papír hirtelen melegével. Alkalomhoz illően felöltöttem magamra szárnyaim, és lebegve néztem az idő ágait. A tenger hömpölygött, az idő csak elfele, és állt körülöttem a lét. Belsőm hangjai lebegve szedték szét agyam pontosságait, a naptár két kezével tépte szét önmagát. Szürkület tolta arrébb idomait, és arcomban a színek fájó zivatara ékeskedett.
Pár érzés után lelkem visszaszállt, felforralva önmagában kereste az igaz, hű létet, de bosszút igérve visszatért a földre az idő. Álltam, és már nem nézve, csak látva gyönyörködtem a falakon megbúvó álmatag szobrokon. Angyalok leplezték le elöttem: az idő sikertelen, s hogy nem az az élet, amit látsz, hanem amit elhiszel.

___a_szerelem___

(M. Judithoz 2007-ben)


Keresnélek, ha eltűnnél a szórványos igazságok mély garázsában. Parkolnék melletted örök órán át, hogy nézhessem félénk, rejtőző szíved. A lélek poros udvarára tévedve ellenkeznék az ősi istenekkel, ha nem engednének tisztes környékedre, hol az élet összes imája kevés, ha szeretni akarsz.

Mély félelmeket oszlatva szét, minden hamis érintésen átgázolnék, hogy veled lehessek, és tűnődve galambszív rejtekén, megbújva bújnék melléd. Nézném égre vetített, hamis alakod, és tudnám, az igazság mégis az enyém. Ha tudnám érinteni alkonyatkor szíved, érezném, hogy miénk a kikelet. Szeretni akartam, de borús lett minden, nem akartam, hogy érzelmem félreértsed. Nem akartam csak egy szexuális vágyat, nem akartam, hogy egy éjszakára legyek szíved mély tükre. Alkotni akartam egy értelmes képet, melyen kiakasztva nézhetlek téged. Festeni akartam, hogy lássák mélybe elmenő, vak hurrikán a szívem.

Szeretni csak szó, de érezni mélyebb, mint a mindenható. Leülni veled szembe, és csodálni szád, ez az én vágyam, mely nem lassú lefolyás. Értelmem minden akarata fordul, hogy nézve a ragyogást, élvezve mindent, mi halk bomlás. Rálátni az egek lényegére, elkülönült porfelhők legmélyibe látni, és onnan téged hívni, hogy verd föl a port lábad erejével, tapos a férgek ideges lelkébe. Ha nem látnál csodát, adok én neked, ha nem láttál még álmot, álmodok veled.

Félek, szívem nem bírja az átkot, és a féltékenység nem múló mámor. A tiszta szív halkan zuhan, hogy a világ mélyén poshadjon nélküled. Megbízom az isten felvágott erében, és hiszem, nem vagyok szerényebb, mint akárki fia, de tudom, ez is csak hiba.

Büszkén hordanálak életem mellkasán, és szerelmem az érzést meg se fojtaná. Kérdezd csak bátran, mi az, mi elindít, szürke fellegekre, mi az mi hazahív.
Este volt, mikor először láttalak, mélyen figyeltem szemeid angyalát. Boroztam, s tekintettem feléd, halk zene szólt érthetetlen tűnt el beléd. Virág voltál egy monoton sátorban, hova a napfény aligha indulhat. Mélyen éreztem, nekem ott a helyem, ahol a te szemed este is megpihen. Átfonta kezem az értelmetlen érzés, miszerint ha szeretlek, nem lehet remény. El kell futnom végleg, templomot emelni, és ismeretlenül is csak téged imádni. Nem mertem érezni, azt amit elém rak a világban megfulladt teremtő. Szemeim sárgán villogtak a sötétre, de feléd nézni; szívemet gyötörte.

És akkor láttalak, mint szemem előtt elröppent madár, mégis a világ szertefoszlott imát rengett. Gondoltam rád minden nap foltokban, és léptekben alakot futtattak. Feledni szívem nem mert, csak akart, hátha a világ utánad kajtat. És ha szívem beírná a földbe, azt a szót, melyet ejteni akar, akkor a bolygó összeroppanna. Ereje a végnek, az örök sötétnek, és tiszta szívét a vég aligha gyötörte. Még álmomban is láttalak, láttalak tengeren, látlak csókolni az istent is nevetve. Boldog voltál akkor, és szerettem azt hinni, hogy nélkülem az életed ugyanúgy folyhat. És tudta, rám nincs szükség, gondoltam bátrakat, érzelmem gyökere a messzi viadal. Futottam messzire, amikor te jöttél, gondolni gyötrelem, hogy szeretlek örökké.

Nem értem mi az, ami a szívemet elönti, ellepi, annyira röhejes. Boldog igent mondtam, ha valaki nevetett, és láttam a világban a létező végeket. Éreztem kudarcát a délnek, és minden poros nyugatot magaménak tartottam. De mára tudom értelmem a viharos észak minden színét magába foglalja, és két kezét poharamra rakva faggat, kicsinyes boldogsággal merész állításba kezd. Hogy szomjam nincs, mégis vagyok, dolgaim a világ udvarházán nagyok, de azon kívül senki sem, senki nem vagyok.

Békés lidércei a vén istennek boldogítanak még mindig engemet. Légből kapott, szeles vidékek folyása van befolyásnak, és térdre zuhanva a mély árok mögött egyedül állok, és nézek szét szép szemek hazugságával, hogy a bánat már kerüljön el. Nem vagyok árvája a világnak, és nem is akarok azzá válni. Ha hiszi a szép, hogy ő jó, mért nem hinné a rossz, hogy nem szép. A végső megoldás mégis a szerelem. Ha tudsz szállj velem, és a lélek kitisztult szárnyával írd az égre, nem szeretsz. Két kézzel fogjad lelkem, el ne ereszd, és nézd vissza hova tűnt életem. Mivé való a szív, ha nem azzá, amivé tennünk kell, és ami lehet belőle, az mára már halott. Pontok szapora légzése a gond, nem tudomány, nem is hit. Csak egy pont a szerelem is, és nézni, miként halványul el, az igazi értelem. Nem gondolkozni, csak járni az úton, és a vidék összes madarát magadévá tenni. Az pazarol, aki néhai, örök szépségét a világba költi. Nem tetszik senkinek, csak “farkalják” a jöttment idegenek.

Igen. Délután volt, mikor haladtunk az éggel, nem éppen egy éve, de nem is tegnap. Csak úgy gondoltam rád, és elmém összes baját átfordítva reggelre, megettem egy tucat értelmet. Világosodni kezdett, és éreztem, van minden bajom. Egyszer mellém lopózott a szó, és azt mondta, nem is vagy értelem. Csak halk kiáltás vagy a csönd mélyén, és nem hall meg senki, aki elismer. A por csak úgy zuhant felém hatalmas sziklaként. Értelmem minden pontja kisebb volt, mint én magam, mégis hatalmasabb. Reggel volt, de már éjszaka. Tántorgott a víz a szomjazókra. Megette félelmem a hatalmas toll, melyet a papír felé irányítottam, és lőttem. Hamar zuhanásba kezdett létem, meginogva az érzelem. Fellángolt bennem a poshadt lé szaga. Megverve ezáltal agyam elhanyagolt rétjeit. Kaszával álltam neki, és fojtogattam a virágot, mely fejet ütött.
Kezdtem szeretni.