a fájdalom küszöbe
melyen állok most –
virágzó, tétlen ‘paplan-homok’
talpam alatt,
s míg esik az eső,
zúdul rám égi folyás,
elnyel szirmaival
az ár.
várok,
repedések között folytonos
gondolkozás,
isten teremtményei mind,
de hol a szabadulás,
így,
a világ vége előtt,
hogy mondják, sokan hisznek
a balga asztro-tematikus
okoskodók
szűk, zavaros szavaiban,
hát itt van.
‘Eljövendőlt’ mesejóslás
az álom,
beleborzadt égszínkék melódiák
bátorságot merítve
elrohannak.
s hiszem, hogy nekünk van igazunk,
kik elhisznek egyet,
se az idő,
de még a percet
sem…