Álom,
felderítlek, ó!
nagy világom…
összehulló lepel, sietve
bújj alá,
s elém
áll az éjszakán,
álom.
felderít’len tér,
s időborzongás.
álom,
tükröződés lelkem igazságaiból,
nemlétem hosszú
hornyai, mint szegletes
szöglet
a világ – álom.
a hold álom,
nappal
alig látom.
teérted volt,
mind, minden, mit tettem,
azt teérted.
értem.
hogy most nem,
hogy most csak alszunk,
hogy igaz sem vagy,
s hogy csak vagy
értem.
miattam lapul meg az éj,
s hoz megnyugvó
békülést,
így szerte a világon
egyek vagyunk,
egyként alszunk,
s a álmodunk,
mind,
kik
dermedt éjszakán a takaróba bújva
késleltetjük
a ‘hajnalhasadt’ját’.