Losonci-Kovács Gábor írásai
beugrok
szaladok szétszórtan, s a messzi voltával
a kékbe harapott szálló
igék szólnak közbe
sokáig voltam
pislákoló,
kialvó
tűz…
de ma ez idén
máshogy lesz,
mások olt’nak el
s így leszek füst’lő
pislák’ló
idézet
egy sztori nevezetű
lapban
a fájdalom küszöbe
melyen állok most –
virágzó, tétlen ‘paplan-homok’
talpam alatt,
s míg esik az eső,
zúdul rám égi folyás,
elnyel szirmaival
az ár.
várok,
repedések között folytonos
gondolkozás,
isten teremtményei mind,
de hol a szabadulás,
így,
a világ vége előtt,
hogy mondják, sokan hisznek
a balga asztro-tematikus
okoskodók
szűk, zavaros szavaiban,
hát itt van.
‘Eljövendőlt’ mesejóslás
az álom,
beleborzadt égszínkék melódiák
bátorságot merítve
elrohannak.
s hiszem, hogy nekünk van igazunk,
kik elhisznek egyet,
se az idő,
de még a percet
sem…
áldott a perc, mely áramolni
kezdett, s láttatja velem a felborult
tavakat.
kifordult éji lepléből a távol,
s a sötétség felosz’ni látszik
kormos mivoltából.
bájos liget szerte-széjjel hull,
s keltő naplemente árnyába a lélek
megpihen, megbúj.
jajveszékelés zizzen a tündöklő napfolt
ragyogó orcáján,
s fél a setétség megrekkenő
terén,
hogy többé nem lépdel oldalát
a Föld felé fordítva, s nem
lesz lélegzete a por sivár
hamuja.
különben is, mire fel
éneklik, zengik a napot,
hosszú sorvadásnak indult indulatok
derékba törve integetnek,
jajj, jajj, én itt vagyok,
s elhamvadt földi porba
merítve tollam,
írok, ékesen szólok,
hogy higgyék,
bolond vagyok.
eltűnt. eltűnt a mogorva ábrázat,
mindenek felett Isten oltalmával
használható kezem írása,
bal, vagy jobb kezem fekvése az igaz.
ha hazug szavak kerregnek,
szívem fel ‘s alá jár-kel.
onnét, a távol vad, gesztenyefák
árnyékából jön, döbbent dörrenéssel
adja tudtomra,
hogy élek,
s míg a magosba száll
örömzengő odája,
én itt vagyok köztetek,
leragadt, ostoba finánc,
vagyon, és megbecsülés nélkül.
göröngyös lelkem üde illatával
hitetem el
az emberekkel,
szanaszét hagyott, roskadó mivoltom
már réges-régen,
bárki mondja –
nem én vagyok.
élénken,
akár a foszlányokba markolt
kéz hideg lehelete
a felém
sírt méla alkonyából
átlátszó lelkem
felé sikolt.
úgy, mint még senki nem
kérte a rám terülő lapok felfeszített
lelkét,
de vagyok,
és a világ kincse,
melyet akartok
hát nálam
megkapod
várj,
árny
vagy csak sötét folt,
melyet átszakít a körötte
elnyelő fény,
hát nézz
szembe
velem
én vagyok,
hol említett szarkasztikus lelkem
a világra rá
csodálkozik
hogy még megy, hogy még pörög valami
lélekbeli, abszurd,
inkrementális
adaptáció,
mely bennem nő,
nem másban,
hasonul meg velem,
és egy azon,
hogy tartva a testi fogságtól
repülök feléd,
akár szárnyát széttárt madár,
suhanok
a magas fellegeken,
vagyok, és nézek le közétek,
elhalványult,
tengernyi
elme –
beteg
Most miért?
Ki vagyok én nekem,
Hogy elveszítsem,
Hogy elveszítselek.
Van még pár ablak,
Nyitva kerreg a hold,
Pár béna ember figyel,
S egy sánta bandukol.
Hol?
Merre vagyok…
Magamba fordult lelkek
Hada sajog,
Bennem.
Ó!
Ember!
Ellep a hideg,
S forr bennem a vér,
Már megint,
Már megint te hintettél
Rám…
S elhervadtam,
Mint egy bús virág.